Esterházy Péter személy
Idézetek
… visszafelé beugrottam a Hedengrens könyvesboltba, ahol ráakadtam egy könyvre a náci Németországról, A tőke első két kötetére, Orwelltől az 1984-re, amelyet sosem olvastam, egy esszégyűjteményre szintén tőle, egy Céline-ről szóló kötetre Ekerwald tollából és Don DeLillo utolsó regényére, ám ekkor Vanja véget vetett a nézelődésnek, és a kasszához kellett mennem. A De-Lillo-regényt abban a pillanatban megbántam, ahogy kiléptem az ajtón, mert egykor ugyan a rajongója voltam, különösen a The Namesnek és a Fehér zajnak, az Underworldnek képtelen voltam túljutni a felén, és mivel a következő könyv szörnyű volt, DeLillo nyilvánvalóan leszálló ágban volt. Nem kellett sok hozzá, hogy visszamenjek kicserélni, láttam még néhány könyvet, melyeket szívesen megvettem volna, például Esterházy legutóbbi regényét, a Harmonia caelestist, amely az apjáról szólt. De lehetőség szerint nem olvastam regényeket svédül, túlságosan közel volt a saját nyelvemhez, folyton azzal fenyegetett, hogy beszivárog, és szabotálja azt, ezért ha valami megvolt norvégul, akkor norvégul olvastam el, már csak azért is, mert túlságosan keveset olvastam az anyanyelvemen.
528. oldal
→ |
---|
Az utolsó szalmaszál az volt, amikor az osztály vezetőjétől írásbeli figyelmeztetést kaptam, mert az íróasztalom »nem felel meg a közszolgálati rádió szellemének« ! Magyarul: rumli volt rajta. Ezen ma már tényleg röhögök (valószínűleg egy épeszű kívülálló akkor is érzékelte a groteszk történet abszurditásának helyzetkomikumát – Esterházy Péter például szó szerint bemásolta az osztályvezető figyelmeztetését az Élet és Irodalom glosszapályázatára, s megnyerte a második díjat, amelyből elvitt a Rádióhoz közeli, legendás Múzeum kávéházba vacsorázni)…
79. oldal
Albert Györgyi: Miért pont én? 77% A depresszió szorításában
Állunk négyen az épület előtt, ahol Péter ágya van, húsz perc beszélgetés és dedikálás. Mindhármunknak könyve jelent meg. Az övé napló, hasnyálmirigy, megláttam a kiadó udvarán a szállítmányt, éppen lerakták, kékbe öltözött munkások pakolták a húszezer hasnyálmirigypéldányt. Itt fogd meg, emeld, óvatosan, balra, jobbra, most jó. Egy domb. Hegy. Van a könyv borítóján egy angyal, Gitta applikálta oda. Pali borítóján követ tartó kéz, magyar zsidókat dobálnak a történetben, többek között. Az enyémen taliga, a szegedi boszorkányper forgatagába húzzák bele. Körbededikálunk, mondom, én ezt mennyire nem szeretem, a dedikálást.
Legyint Péter, édeském, az már nem munka, dedikálni nem munka.
210. oldal, Aktuális kavicsok - A kórházudvaron (Magvető, 2018)
→ |
---|
Hrabalt nemcsak könyvből ismerte: kocsmáztak is.
Söröztünk. Óvatosan közelítettünk egymáshoz. Nem volt szimmetrikus a helyzet, mert ő bírta az én bizalmamat mindenestül, mert én tudtam, hogy ő kicsoda, de ő nem tudta, hogy én ki vagyok. Voltak pontok, amikor egy kicsit beljebb kerültem a körön. Voltak pontok és voltak sörök.
Gondolom, kötelességének érezte, hogy lerészegedjen az italozó nagy író társaságában.
Elvileg az volt az önképünk, hogy nem rúgtunk be. Amikor definitíve tudom, hogy berúgtunk, az eggyel később volt, amikor egy francia kiadóval Párizsban vacsoráztunk. Az Hôtel de Crillon annyira elegáns hely, hogy olyan nincs is. A pincérek mint a francia márkik, az öreg meg valami elképesztő kötött, nem is pulóverben, hanem zakóban volt, aminek a színe csak a Trabant zöldjéhez fogható. A nép egyszerű gyermeke csak libafoszöldnek nevezi az ilyet. És ebben a kötöttségben tudott ő olyan szuverén lenni, de szuverén ide, szuverén oda, egyrészt mindketten sunyiztunk, mert már elígérkeztünk egy másik kiadónak, másrészt elképesztően jó bordeaux-i vörösborok voltak. A mértéktelenség bűnébe estünk. Ő kicsit jobban berúgott, mint én, de rendőrileg nem lett volna jelentősége a különbségnek. Az megint egy szép jelenet volt, amikor hazavittem az öreget. Egy szállodában laktunk, fölvittem a szobájáig, kinyitottam neki az ajtót, és belöktem rajta. Menjél, aludjál! Az szép volt: két részeg kelet-európai a párizsi luxusban.
174. oldal - Esterházy Péter
Köves Gábor: Mi az, hogy nagymenők? 78% Sztárinterjúk – Umberto Ecótól Kate Winsletig
M. Nagy Miklós, a kiváló műfordító írja, hogy amikor Nick Hornby (a Fociláz szerzője) Budapesten járt, bemutatta neki a magyar írókat. „Nézd, Nick, ez itt Esterházy Péter, az öccse válogatott focista volt, mellesleg ő maga is futballozott… Az meg ott Mándy Iván, ő írta minden idők egyik legjobb könyvét a fociról… Kukorelly Bandit ismered? Ő is focizik… Itt jön Moldova György, van egy remek elbeszéléskötete a Fradiról…” – és így tovább. Hornby bólintott, s egy idő után már természetesnek vette, hogy minden magyar író focista.
11. oldal, Bevezetés az irodalomba (magyar válogatott) (Kalligram, 2015)
[…] Én a külügyesünk angolját még valamennyire tudtam követni – az indonézek akcentusát már annál kevésbé. „Nehéz úgy egy akcentust megérteni, ha az ember nem tudja a nyelvet.” [Variáció egy agyonidézett Esterházy-mondatra: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot."]
16. oldal, ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT [KÉSŐBB MÁSKOR IS] - Indonéz lány, Gyöngyhajú (Helikon, 2020)
→ |
---|
Meghalt E…
Mi, ugye, most nem találunk szavakat.
Nekünk a szó a vigaszunk és támaszunk, a szó a mindenünk és a semmiségünk, anyánk, apánk, a testvérünk, a feleségünk, a gyerekek. Ami történt, ahhoz a szó nem elég, ezt most nem bírja el. A szóba Isten akárhogyan, haragvón vagy részrehajlón, mohón vagy fáradtan, de belefér. Az ember halála meg sehogyan sem. Pedig hogy így fog történni, vagyis, pontosabban, hogy ez fog történni, eléggé tudtuk, akként kellett értékelnünk a híreket, hogy kimondtak egy ítéletet, és aztán maradt a remény, a tétova, szorongó egyezkedés. Az ország egy jelentékeny darabja veszett el vele. Mert olyan volt ő, mint egy különleges intézmény. A mi saját bejáratú intézményünk. A szabadság, a szellem, a pontosság, az elegancia és a mérték intézménye. A szavainkból most oly magától értetődően lehetne káromlás vagy nyüszítés, lehetne csöndes, cizellált gyász, elveszett motyogás, mi mégis arra gondolunk, hogy nem akarjuk sem ezt, sem azt, valahogy semmilyen formát nem találunk adekvátnak, semmilyen megfogalmazást nem tekintünk alkalmasnak. Vitánk a halállal nem termékeny. Nem lesz benne semmi jó, semmi megértés, nem lesz benne semmi hozadék. Nem, nem fogadjuk el, viszont ami elveszett, az elveszett. Ám tőle – is – tanultuk, hogy minden van. Ez is van. Egy ilyen helyzet. Egy ember, tegyük oda a Kapucinus-ház bejárata elé, és mondjuk el, mint egy kivételes úrnál, hogy nem voltál senki és semmi, mert ekképpen kell átmenni oda. S ha úgy is ment át, hát a hagyatékát fölbecsülni sem tudjuk. Tanultuk azt, hogyan beszél. Tanultuk azt, hogyan gondolkodik. Tanultuk azt, hogyan értelmez. Tanultuk azt, hogyan érez. Tanultuk, hogyan csodálkozik, jé, tényleg, de okos vagy. Halljuk, ahogy mondja. Hűvösségét, könnyed arisztokratizmusát ámultuk. Olyan közel voltunk hozzá, hogy kicsit mindig távol maradtunk. Nem értettük, hogyan csinálja. S ha a posztmodern elleni egyik legnagyobb vád az, hogy relativizál, hogy összemos jót és rosszat, csúfot és szépet, akkor ő éppen ennek az ellenkezőjét tette, a folyamatosan fölülírt, megkommentált, megkérdőjelezett, elidézett szövegben mindig ott volt a morál és a tisztánlátás aranyfedezete. Soha nem a történést írta meg, alá vagy fölé fogalmazott. A fogalmazást igazán angyali tekintetben gondoljuk. Jóllehet csak egy író volt, konkrétan keveset tettek annyit, hogy ez az ország szabadabb, élhetőbb legyen. Minden mozdulata esemény volt.
Ennyit tudtunk mondani egy üres, ostoba, szomorú szerda reggelen, éppen lapzárta előtt.
Gyászolunk.
2016. július
212-213. oldal, Aktuális kavicsok - Meghalt E... (Magvető, 2018)
Azon a nyáron érettségizel, aztán – hiába tudod, hogy a vitt pontjaid miatt nincs esélyed – elmész felvételizni Nyíregyházára. Az egészből annyi marad meg, hogy a végén megkérdezik, kiket szoktál olvasni. Sorolod: Hajnóczy, Esterházy, Lengyel Péter, Dobai Péter, Nádas. Mire jön a következő kérdés: maga csak azokat olvassa, akiknek Péter a keresztnevük? Rövid gondolkodás után bevallod Bereményit és Tandorit is. Végül tényleg nem vesznek fel, nem hiszed, hogy a Péterek miatt, de azt sem, hogy a nem Péterek miatt.
38. oldal, Élni olyan (1984)
Az írók közül Pázmány után Esterházy Péter beszélte a legszebb magyart. Talán csak egy valaki van, aki náluk is szebben, egy hölgyhattyú, egy bizonyos Csokonai Lili.
Az ő magyarja jelen idejűvé, tapinthatóvá tette az elmúlt magyarokat. A mondathoz tartozó szájszag, testhő, bőrfelület antropológiai kelepcéi. Fogkrémillatú melléknév, borpárás pápista ige, nyereg alatt puhított kölcsönös névmás, sörszagú kálomista névutó.
Könyvtárként használta a történelmet, a hazát, a nemzetet (sőt, Istent is): innentől kezdve a szóba historikusan lehetett nézni, látszott a génálománya, önkonzisztens szentháromsága, világszép atomzata, kalapsága és konkrét, szagos bokrétasága ezen elvont, kozmikus kalapságon.
11-12. oldal
Csehy Zoltán: Grüezi! 82% Fél év Svájc
Miközben Esterházyt nézem, már nem is tudom, hány éve együtt él Gittivel, jó a házassága – és ő tudja, hogy a szerelem reménytelen? Lehet. De van valami más, ami nem reménytelen, ami több: és ez az életre szóló szövetség.
106. oldal, Mi lesz avval a szerelemmel?