Ernest Hemingway személy
Idézetek
Én már kölyökkoromban is bikapárti voltam. Utáltam a rivalgó kürtöket, a ropogó zászlókat, a közönséget és a lándzsásokat, az egész ceremóniát. A véres porondot. És gyűlöltem a matadorokat. Ismertem minden érvet, ami a corrida mellett szól. Tudom azt is, hogy igazi férfi puszta kézzel öl, nyersen zabálja az osztrigát, vadászik, mínusz húszfokos lépcsőházban éjfél után a kukák mögött fűrészeli a csajt, és a fogával bontja a sört. Na, ja. De a bikaviadal, az más. Tudom, Hemingway meg az öreg hal meg a Fiesta meg minden. Csak hogy a Papa állítólag azért vonzódott a vadászpuskákhoz, mert kicsi volt a maroklőfegyvere. (Amúgy kit érdekel ez!? Az Indián tábort férfi írta. És A vándorünnepet is.)
113. oldal
→ |
---|
Ebben az időben a partizánok „Kapitánynak” szólítottak. Negyvenöt éves fejjel ez nagyon alacsony rang, úgyhogy idegenek előtt általában „Ezredesnek” szólítottak. De kicsit azért zavarta, meg aggasztotta is őket ugyancsak alacsony rangom, és egyikük, aki az elmúlt év során azzal foglalkozott, hogy a kapott aknákkal német lőszerszállító teherautókat és parancsnoki járműveket robbantgatott, egyszer bizalmasan megkérdezte: – Kapitány úr, hogy lehet az, hogy ön a kora, kétségkívül hosszú szolgálati ideje és ékes sebei (Londonban nekimentem egy víztartálynak) ellenére még mindig csak kapitány?
– Tudja, fiatalember – feleltem neki –, azért nem tudtam előlépni, mert nem tudok sem írni, sem olvasni.
337-338. oldal, Harcban Párizsért
Megemlítettem, mennyire szeretek olvasni, és Ernest Hemingway jelöltem meg egyik nagy kedvencemként.
32. oldal
Michael Finkel: Az Északi-tó fantomja 79% Egy önkéntes száműzetés krónikája
– A „mi háborúnk” – mormolta. – Mindannyian ugyanazt hajtogatjátok. Mintha az egyetlen lett volna, vagy legalábbis fontosabb, amin mind megosztozhattok. A mindennapi kenyeretek. A halál, az kapcsol össze benneteket, a polgárháború tovatűnt halála.
Leidson már-már odaszólt Hemingwaynek, hogy a spanyolokat nemcsak a halál kapcsolja a háború, az ő saját háborújuk, meglehet, eucharisztikus emlékéhez. Hanem a fiatalságuk, lelkesedésük is. A halál talán nem is más, mint a lelkes fiatalság egyik arca.
10
A hét irodalmi Nobel-díjas amerikai író közül öt (Sinclair Lewis, Faulkner, Hemingway, Steinbeck és O'neill) volt alkoholista.
32. oldal, Ártó áldozatok (Holistic, 1996)
Ethan otthagyta őket, és odalépett a szakadt kanapé mellett álló könyvespolchoz.
Végigsimított ujjával a könyvek gerincén. A nagy klasszikusok. Faulkner. Dickens.
Tolkien. Hugo. Joyce. Bradbury. Melville. Hawthorne. Poe. Austen. Fitzgerald.
Shakespeare. Első látásra csak egy-két szakadt, ócska, puha fedeles könyv. Levett egy vékonyka kötetet. Fiesta: A nap is felkel. A borító egy heves bikaviadal egyik jelenetét ábrázolta. Ethan nagyot nyelt, hogy elmulassza a torkába nőtt gombócot.
Hemingway első regényének elporló, ponyvakiadású kötete minden bizonnyal az utolsó megmaradt példány. Végigfutott a hátán a hideg a gondolatra – milyen elképesztő és egyben tragikus, hogy a kezében tarthatja.
Amikor ráakadtam Hemingway egyik könyvére, amely a spanyol polgárháborúról szólt, akkor jutott eszembe, hogy ideje nekilátni az eredeti tervemnek, és elolvasni a kötelezőket. Az Akiért a harang szól volt a könyv, amely egyszer csak megnyitotta előttem a kaput a világirodalom felé. Hemingway leírásai nagyon nagy hatást tettek rám. Tömörek voltak és gyönyörűek. Amikor az éhezésről vagy a fájdalomról írt, hirtelen fájdalmat és félelmet éreztem. És amikor az egyik szereplő az alkoholizmusról beszélt, abba beleremegtem: „A részeg ember aljasabb, mint akármelyik gonosztevő. A tolvaj, ha éppen nem lop, olyan ember, mint mindenki más. A zsaroló legalább otthon nem folytatja mesterségét. A gyilkos megmossa kezét, amikor hazatér. De milyen a részeg ember? Büdös és berókáz a saját ágyába, és a szeszben eláznak a legfontosabb szervei”.*
Az Akiért a harang szól után a Fiesta, a nap is felkel következett, majd a Búcsú a fegyverektől, az Afrikai vadásznapló, aztán az Öreg halász és a tenger. Az, ahogyan Hemingway írt, ráébresztett, hogy léteznek olyan ritmusok, amelyektől egy kifejezés vagy szöveg életre tud kelni. Olvastam a verseit. Olvastam a novelláit. Gyors egymásutánban befejeztem két Hemingway-életrajzot is – bár az egyik olvashatatlan volt.
* Sőtér István fordítása
223. oldal, Harmincnyolcadik fejezet (Cser, 2016)
Duff McKagan: It's So Easy 95% …és más hazugságok
→ |
---|
– Ki ez a Hemingway egyáltalán?
– Egy szivar, aki mindig ugyanazt mondja újra meg újra, míg a végén már az ember kezdi azt hinni róla, hogy egy zseni.
210. oldal
„A világ megtör mindenkit,
ám a töréspontokon erősödik, aki állja.”
Ernest Hemingway
7. oldal
A következő fél órában a két férfi a jó zsaru/rossz zsaru – esetleg a Joe McCarthy kontra Télapó – apás verzióját adta elő neki. A kihallgatás során a következőkre derült fény: Igen, Tommy igenis szereti a kocsikat és a nőket. Nem, nem tagja a kommunista pártnak, és soha nem is volt. És igen, író lesz, a szakszervezeti kötődés hiánya ellenére.
Tommy megpróbálta az irodalmi élet előnyeit felsorolni, ám érvei hatástalannak bizonyultak (nem kis részben annak köszönhetően, hogy mindkét inkvizítora azt hitte, Hamlet egy tojással felszolgált kis szelet sonka). Verejtékben úszva már-már a kapituláción gondolkodott, amikor elkeseredésében még lőtt egyet:
– Tudjátok, hogy a Rambót is valaki megírta?
Idősb Thomas Flood és Harley Businsky a felismeréstől elszörnyedve nézett össze. Hitük megingott, megrepedezett, omladozott. Tommy továbbnyomult.
– És a Patton… a Pattont is valaki megírta.
Várt egy lélegzetnyit. A két férfi az ő ágyán egymás mellett ült, fészkelődött és kerülte a másik tekintetét. Akármerre néztek, a falakon mindenütt kihúzóval gondosan megjelölt idézeteket láttak; könyveket, tollakat és írógéppapírt; írók poszter nagyságú képeit. Ernest Hemingway kemény tekintettel meredt rájuk, mintha azt mondaná: „Mentetek volna inkább halászni, ti szarjankók.”