Ernest Hemingway személy

Matilda még kicsi volt, nem érte fel a konyhapultot – hát úgy segített magán, hogy keresett a kamrában egy nagy dobozt, és arra állt fel: így már el tudta készíteni a kakaót. Ez volt a legkedvesebb elfoglaltsága – ült a néptelen, csendes házban, olvasott, olvasott, és néha belekortyolt a kakaóba. A könyvek idegen világokba röpítették, érdekes emberek izgalmas életével ismertették meg. Hajdanvolt vitorlásokon hajózott Joseph Conraddal. Eljutott Afrikába Ernest Hemingway-jel, Indiába utazott Rudyard Kiplinggel. Beutazta a nagyvilágot – holott ki sem mozdult szobácskájából, egy kis angol faluban.

13-14. oldal

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

[Hemingway] Életfilozófiája nem bonyolult: ha valami mozog, megdugjuk vagy lelőjük, csak döntsünk jól!

15. oldal

284-285. oldal, Október 21., péntek (Ciceró, 2012)

Járkáltam a könyvtárban, nézegettem a könyveket. Megálltam egy-egy polc előtt, és egyesével vettem le őket. De átverés volt mind. Mindegyik unalmas volt. Oldalak megtöltve betűvel, de semelyikben nem volt semmi értelmes. Vagy ha mégis, akkor olyan soká kellett olvasni, hogy valami kisüljön belőle, hogy mire felfogtam, már túlságosan lefáradtam ahhoz, hogy bármit is kezdjek vele. Kerestem tovább. És a végén, nagy nehezen találtam egyet.
Mindennap lementem az Adams és a La Brea sarkára, a könyvtárba, és mindennap ott volt a mindig, komoly, tévedhetetlen és csendes könyvtárosnőm. Szedegettem le a könyveket a polcokról egymás után. Az első normális könyvet, amit találtam egy Upton Sinclair nevű jóember írta. A mondatai egyszerűek és dühösek voltak. Ő maga is dühös volt. Chicago disznóóljairól írt. Nem kertelt, és egyszerűen fogalmazott. Aztán találtam egy másik írót is. Sinclair Lewisnak hívták. A könyv címe Főutca volt. Rendre leszedte az emberekről a keresztvizet. Csak nekem valahogy nem tűnt elég szenvedélyesnek.
Rendszeresen visszajártam. Egy könyvet egy este alatt kiolvastam.
Egyik nap bent járkáltam a könyvtárban, titokban rápillantottam a könyvtárosra, aztán találtam egy könyvet Bow Down To Wood and Stone címmel. Na, az nagyon tetszett, mert arról szólt, amit mindannyian művelünk. És végre egy könyv, amiben volt tűz! Kinyitottam a könyvet. Josephine Lawrence volt a szerző. Egy nő. Részemről oké. Bárki szert tehet a megfelelő tudásra. Belelapoztam. De végül kiderült, hogy ugyanolyan, mint a többi könyv: tejes, ködös, fárasztó. Visszatettem. Majd levettem egy másikat, mellőle. A szerzőjét szintén Lawrence-nek hívták. Felcsaptam valahol, és olvasni kezdtem. Egy zongoristáról szólt. Elsőre bugyutának tűnt. De olvastam tovább. A zongorista zavart elméjű volt. Egy belső hang beszélt hozzá. Sötét, furcsa dolgokat mondott. A mondatok tömörek voltak; mindegyik olyan, egy üvöltés, de nem olyan, mint mikor a férfi azt kiáltja: „Joe, hol vagy?”. Inkább olyan: „Joe, teljesen elvesztem!”. A tömör és véres sorok Lawrence-e. Még sosem hallottam róla. Miért titkolták? Miért nem reklámozták őt?
Napi egy könyvet elolvastam. A könyvtár összes D. H. Lawrence-ét kiolvastam. A könyvtárosnő kezdett furcsán nézni rám, mikor vittem el a könyveket.
– Hogy vagy? – kérdezte mindig, amikor megérkeztem.
Ez mindig jó érzéssel töltött el. Olyan volt, mintha már lefeküdtem volna vele. Szóval kiolvastam D. H. összes könyvét, s azok pedig újabb elolvasandókhoz vezettek. Például H. D.-hez, a költőnőhöz. Aztán Huxleyhoz, a Huxleyk legifjabbikához, Lawrence barátjához. Mindez csak úgy megrohant engem. Egyik könyv hozta a másikat. Ráakadtam Dos Passosra is. Nem volt túl jó igazából, de nem is volt rossz. Az USA-ról szóló trilógiáját nem tudtam elolvasni egy nap alatt. Dreiser nem jött be nekem. Sherwood Anderson igen. Aztán jött Hemingway. Mekkora fless! Na, ő tudta, hogyan kell megírni egy mondatot. Színtiszta öröm volt. Az ő szavai nem voltak unalmasak, az ő szavaitól duruzsolni kezdett az ember agya. Ha átadtad magad Hemingway mondatai varázsának, az életedből eltűnt a fájdalom, remény költözött beléd, és onnantól fogva tökmindegy volt, mi történt veled.

192-194. oldal

Hemingway? Hát, ő írni tudott, csak nevetni nem…

15

Ahogy Hemingway mondta, csak egyvalami tud elrontani egy napot: az emberek. Én vagyok az az ember, aki elrontottam az életem…

157. oldal

A könyvek idegen világokba röpítették, érdekes emberek izgalmas életével ismertették meg. Hajdanvolt vitorlásokon hajózott Joseph Conraddal. Eljutott Afrikába Ernest Hemingwayjel, Indiába Rudyard Kiplinggel. Beutazta a nagyvilágot – holott ki sem mozdult szobácskájából egy kis angol faluban.

13. oldal, 1. fejezet - A könyvek barátja

Ha dühös voltam rá, Scottból lefokoztam Fitzgeralddá.

178. oldal, Scott Fitzgerald

Íme néhány példa nyomtatásban megjelent írásokból néhány közismert alkoholista fogyasztási kapacitásáról:

F. Scott Fitzgerald: 33 doboz sör egyetlen nap alatt.

Ernest Hemingway: 36 féldecis, 80 százalékos rum egyetlen este.

Billy Carter: napi két liter tömény plusz sör.

Wilbur Mills: Kis híján két liter 100 százalékos vodka egyetlen este.

Graham Chapman: 36 féldecis gin naponta.

John Steinbeck: 27 martini egyetlen este.

Egyetlen nem-alkoholista nagyivó sem képes ennyit fogyasztani. Fizikailag képtelenek ennyi alkoholt bevinni a szervezetükbe. Hánynának, részegen összeesnének, elveszítenék az eszméletüket, vagy másként dőlnének ki. De az alkoholisták mások.

100-101. oldal

Hemingway azt mondta, egy jól megírt oldal olyan, akár egy hófödte mező, lyukak, kövek, és egyéb akadályok nélküli, hogy zökkenések, ugrálások és farolások nélkül lehessen végigsiklani rajta a léccel.

253. oldal