Erik Lindholm főorvos úr személy
Idézetek
– Hány kiló Ön most, Miklós?
– Negyvenhét.
– Na látja. Megy ez, mint karikacsapás.
A főorvos úr, aki feleségének köszönhetően törte ilyen fortélyosan a magyar nyelvet, és tizenkét éve vezette Lärbro kórházát, ezzel a megjegyzésével arra célzott, hogy Apám testsúlyát a drasztikus kúra eredményeképpen 29 kilóról 47 kilóra sikerült feltornászni. […]
Apám mosolygott.
Lényegében majdnem az összes foga vipla volt. A vipla egy orvosi fémötvözet, saválló, ronda és olcsó. Amint Apám megérkezett Lärbróba, már másnap meglátogatta egy fogorvos, mintát vett, intézkedett. Figyelmeztette, hogy ideiglenes fogazatot kap, inkább praktikus lesz, mint esztétikus. Aztán, ripsz-ropsz, beépítette a szájába ezt a fémgyárat. Apám mosolya minden volt, csak nem szívmelengető. […]
Még öt percig feszengtek, egyre fokozódó zavarba. Lindholm főorvos úr azt mérlegelte magában, hogy feladata-e néki kioktatni egy halálra ítéltet, feladata-e felszólítani a lehetőségek józan mérlegelésére. Apám meg azt fontolgatta, érdemes-e beavatni egy ilyen sokat tapasztalt tudóst az optimista világképbe. De aztán inkább békén hagyták egymást.
15-23. oldal
– Ismeri a Varázshegyet, főorvos úr?
– Olvastam.
– Úgy vagyok a lélekkel, mint Hans Castorp. Az a torz nosztalgia… amelyet az egészségesek iránt érzek… szinte fáj…
116. oldal
– Fura szerzet maga, Miklós. Egyszerre naiv és megszállott. Fafejű és szeretni való bolond. Megkedveltem. Sajnálom, hogy el kell válnunk.
223. oldal
Én csak tudom azt, hogy alkalom szüli tolvajt.
60. oldal
– A lélekről szeretnék önnel beszélni, főorvos úr.
Lindholmnak az álla és az orra volt megvilágítva.
– Az fura jószág.
Apám ledobta a kabátot a földre. Úgy ült ott csíkos, foszlott pizsamájában, mint egy középkori szent.
– Néha fontosabb, mint a test.
116. oldal