Erich Kästner személy

[…] a magánéletemet befonta a pókháló, […] alig alszom, […] úgy festek, mint a halál nagymamája.

59. oldal (A napi penzum)

Nos hát: Amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy dühös szatírái mellett miért ír könyveket kisfiúk és kislányok számára, olyan feleletet adott nekem, mely talán kisegíthet bennünket a csávából. A támadások – mondotta –, melyeket lándzsaként bevetett ceruzájával a szívek lusta közönye és a fejek kiművelhetetlensége ellen újra meg újra indít, annyira megerőltetik kedélyét, hogy utóbb, amikor Rosinantéja ismét az istállóban álldogál s zabot eszik, meg-megújulóan kiirthatatlan szükségét érzi, hogy gyerekeknek meséket meséljen. Ez – mondotta – mérhetetlenül jót tesz neki. Mert a gyerekek, ezt hiszi és tudja, olyan közel állnak még a jóhoz, mintha lakótársai lennének. Csak meg kell tanítani őket arra, hogy a kilincset óvatosan lenyomva nyissák ki az ajtót…

21. oldal (Kästner Kästnerről)

Ha a melírozott hölgyek és hófehér hajú urak gyorsan utánaszámoltak volna a kezükön, hamar rájöttek volna, hogy Kästner egyáltalán nem is fiatal – csak fiatal maradt.

226. oldal (Négy állomás: Drezda-Lipcse-Berlin-München)

Az első könyv, amit Priklopil lehozott, Erich Kästner regénye volt, A repülő osztály. Aztán egy sorozat klasszikus következett: Tamás bátya kunyhója, Robinson Crusoe, Tom Sawyer, Alice Csodaországban, A dzsungel könyve, A kincses sziget és a Kon-Tiki. Behabzsoltam a Vidám Kiskönyvtár köteteit is, Donald kacsa és három unokaöccse, a fukar Dagobert bácsi és Lökhajtay Dániel (Szaki Dani) történeteit. Később Agatha Christie-re vágytam, akiről már hallottam anyámtól, és egy egész halom krimit faltam fel, Jerry Cotton-füzeteket meg sci-fi sztorikat. A regények egy másik világba röpítettek, és annyira lebilincselték a figyelmemet, hogy olykor órákra elfelejtettem, hol is vagyok voltaképpen. És pontosan ez tette létfontosságúvá az olvasást. Miközben a tévé és a rádió a társasági élet ábrándjával ringatott el a pinceodúban, olvasás közben legalább gondolatban elhagyhattam börtönömet.

Élve eltemetve...

Hogy akkor egyszer megúsztam, azt a törzsorvosnak köszönhetem, aki megvizsgált engem. Ahogy ott feszítettem előtte anyaszült meztelen, a nevem és a foglalkozásom iránt érdeklődött, és azt mondta: „Úgy, úgy, szóval maga »a« Kästner!” Megjegyzése nem kecsegtetett túl sok jóval. De amikor a később monoklit viselő, ősöreg sorozóőrnagytól megtudtam, hogy alkalmatlannak találtattam és kimustráltak, rögtön sejtettem, hogy a doki keze van a dologban. Máskülönben besorozhatott volna irodai szolgálatra vagy a konyhára díszegyenruhában krumplit pucolni. Ahogy az embernek vannak olyan barátai is, akik nem hajlandók őt többé megismerni, úgy az egyensúly kedvéért léteznek olyanok, akiket az ember nem is ismer.

36. oldal (Berlin, 1945. március 2.)

    Még azon melegében, a zajos vasúti váróban felvilágosítottam őt [anyámat] a történtekről A lakás kiégett. A kerti lak is. A kapu előtti kiskert is. A melléképületek is. És a többi ház is az utcában. Meg a környező utcákban. Meg a többi a kerületben. Berlin ma nem hetven fölötti anyáknak való látvány.
„Tudod, mit? – mondtam. Itt maradunk a közelben. Beülünk egy vendéglőbe, megebédelünk, kedélyesen eltársalgunk, aztán délután az első vonattal visszautazol. Hamar sötétedik. A végén megint légiriadó lesz. De lehet, hogy mégsem; mióta megcsípték a lakásomat, jelentős mértékben lankadt az érdeklődésük Berlin iránt. Mégis amondó vagyok…” Kissé mesterkéltre sikeredett a jókedvem.
    Ekkor a Mama halkan megkérdezte: „A szőnyegek is?”
    Elállt a lélegzetem.
    „És az új plümó is?”

73. oldal (Mama hozza a tiszta ruhát – berlini naplótöredék)

Én mégis visszamentem Berlinbe, és az elkövetkező hetekben, hónapokban újabb delikvenseket igyekeztem maradásra bírni. Könyörögtem nekik. Azt mondtam, lehetőségeinkhez mérten kutya kötelességünk homlokunkat a rezsimnek odatartani. Azzal se a győzelmüket nem tudják megakadályozni, se egy győzelem következményeit megúszni, ha a zendülők szellemi képviselői mind egy szálig elhúzzák a csíkot. Nem hallgattak rám. Ha rám hallgattak volna, ma valószínűleg egyikük sem élne. És akkor ma ők is – még ők is – ott szerepelnének a fasizmus áldozatainak listáján. Ahányszor erre gondolok, hol a forróság önt el, hol a hideg ráz ki. Ha akkor tényleg hallgattak volna rám és hazajönnek, idehaza pedig halálra kínozzák és agyonverik őket? Most én tehetnék róla…

67-8. oldal (A kivándorlásról)

…„Jól tetted, hogy nem ütöttél vissza! Egy olyan barátra, aki kezet emel ránk, nem szabad nekünk is kezet emelni. Egy olyan barátot a megvetésünkkel kell sújtani.”
    „A megvetésünkkel sújtani?” – sarkon fordultam.
    „Most hová mész?” – kérdezte Anyám.
    „Vissza – mondtam határozottan. – Hogy Fritzet a megvetésemmel sújtsam.” Azzal visszamentem Försterékhez, és az est hátralevő részét azzal töltöttem, hogy Fritzet a megvetésemmel sújtottam. Arra sajnos nem emlékszem, hogy ez miként festett a gyakorlatban. Kár. Különben elárulhatnám nektek a receptjét.

25. oldal (Negyvenhat szenteste)

Mert mi haszna, ha csak felidézzük a gonosz időket, de a mi viselkedésünkről nem esik szó, arról tehát, hogy hogyan viselkedtem én? Kezdjük mindjárt velem!

223. oldal (A könyvégetésről)

A logika és a célszerűség nekem túl kevés, főként most, ebben az átmeneti időszakban. A vasút és a posta csipkerózsika álmát alussza, az okmányok beszerzése, az ingóságok szállíttatása a jóindulat és a véletlen függvénye. Alkalmatlan vagyok a feketézésre, nem tudok és nem akarok élni a lehetőséggel. Nem akarok első lenni csak azért, hogy írhassak. Kivárom, amíg a kézbesítő újra kézbesíti a leveleket, és a pályaudvaron a jegyárusító ismét jegyeket árul. Vagy ha lesz elég pénzem, Innsbruckban taxit bérelek, és Münchenbe hajtatok. Én egy gőgös kispolgár vagyok. Hogy ez nekem jó-e vagy sem, tetszik-e vagy sem, az legyen az én dolgom.

148. oldal (P., Bajorország, 1945. június 18.)