Éponine személy
Idézetek
Mikor befejezte a locsolást, Mabeuf apó odament hozzá, könny csillogott a szemében, s a kislány fejére tette a kezét.
– Áldja meg az Isten – mondta neki. – Ön angyal, mert törődik a virágokkal.
– Nem – felelte a lányka –, ördög vagyok, de mit bánom én.
835. oldal
Föltekintett, és ráismert arra a szerencsétlen kislányra, aki egyszer bejött a szobájába:
Thénardier idősebb lánya volt, Éponine; most már tudta a nevét. Furcsa: lerongyolódott és megszépült; senki sem hitte volna, hogy mind a két lépést meg tudja tenni. Ez a lány két fejlődést futott be: a fény felé és a nyomorúság felé. Mezítlábas volt és rongyos, mint azon a napon, amikor olyan elszántan bejött a szobájába, csakhogy a rongyai két hónapot öregedtek;
a lyukak kitágultak, cafatjai mocskosabbak lettek. Hangja most is rekedt volt, homloka most is fakó és ráncos a szélfúvástól, tekintete most is nyílt, riadt, remegő. Azonban soha ezelőtt nem ült az arcán az a megnevezhetetlen rémület és keserűség, amivel a börtön élménye tetézi a nyomorúságot.
Haja teli volt széna- és szalmatörekkel – nem mintha megőszült volna, mint Ophélia, akire átragadt Hamlet őrültsége, hanem azért, mert valami istálló padlásán aludt.
S hiába, mégis szép volt. Ó, mily tündöklő is vagy, ifjúság!
Közben máris ott állt Marius előtt; ólomszín arcán halvány öröm villant, s még valami, ami mintha mosoly lett volna.
Néhány percig olyan volt, mintha benne rekedt volna a szó.
– Nagyon is szorosan mögöttem jár, Marius úr! Engedjen engem előbbre, és feltűnés nélkül jöjjön utánam. Olyan úri fiatalembert, amilyen ön, a világért se lássanak együtt olyan nőszeméllyel, amilyen én vagyok.
Emberi nyelv nem tudná kifejezni, mi minden volt abban a hanghordozásban, ahogy ez a gyereklány kimondta ezt a „nőszemély” szót.
Talán tíz lépés után újra megállt; Marius utolérte. A lány nem is fordult felé, csak úgy oldalvást szólt oda neki:
– Igaz is, tudja-e, hogy ígért nekem valamit?
Marius a zsebébe nyúlt. Egyetlen vagyona a Thénardier papának szánt öt frank volt. Elővette, és a markába nyomta Éponine-nak.
A lány széttárta az ujjait, és a földre hullatta a pénzt, aztán komoran a szemébe nézett, és odavágta:
– Nem kell a pénze.
839-40. oldal
– Párizsban minden alvilági ismeri szegény Céline Montclaire- t, aki gyilkos kis Eponine-ként járja a várost. Egy kicsit mindannyian sajnálunk téged.
248. oldal, Bűnösök
– Látod testvérkém, ez a baba itt mulatságosabb, mint a másik. Ez mozog, visít, meleg. Látod testvérkém, játsszunk vele. Ez lesz az én kislányom. Én leszek a hölgy. Én látogatóba jövök hozzád, és te majd nézegeted. Lassanként meglátod a bajuszát, és ezen megdöbbensz. És aztán meglátod a füleit és aztán meglátod a farkát, és ezen is megdöbbensz. Ezt mondod majd nekem: „Ah! Istenem!” És én majd azt felelem rá: „Igen asszonyom, ez az én kislányom. Ilyen. A kislányok mostanában ilyenek.”
291. oldal, VIII - Milyen kellemetlen, mikor az ember szállást ad egy szegénynek, aki esetleg gazdag