– Ez hát a véleménye rólam! – kiáltotta Darcy, mialatt sebes léptekkel járta végig a szobát. – Ennyire becsül csak engem! Köszönöm, hogy mindezt kereken megmondta. Ha így tesznek mérlegre, valóban súlyosak a hibáim. De talán – tette hozzá, miközben megállt, és Elizabeth felé fordult – ezeket a vétkeket elnézte volna nekem, ha nem sértem meg büszkeségét azzal, hogy becsületesen bevallom aggályaimat, amelyek miatt hosszú ideig nem bírtam komoly elhatározásra jutni. Tartózkodott volna az ilyen keserű vádaktól, ha én gondosan eltitkolom vívódásomat, és abba a hitbe ringatom kegyedet, hogy engem a feltétlen, semmitől nem korlátozott szerelem vezérel, amelyet az ész szava és minden más megfontolás egyaránt támogat. De én irtózom mindenféle alakoskodástól. Az érzéseket, melyekről szóltam önnek, nem szégyellem – ezek természetes és jogos érzések. Talán azt várta tőlem, hogy örvendjek az alacsony rangú rokonságának? Gratuláljak magamnak, hogy olyan családdal kerülhetek rokoni kapcsolatba, amely társadalmilag annyira alattam áll?
Elizabeth érezte, hogy egyre jobban elfutja a harag; de végső erőfeszítéssel igyekezett megőrizni önuralmát, amikor így válaszolt:
– Téved, Mr. Darcy, ha azt hiszi, hogy vallomásának a módja befolyásolt engem, legfeljebb annyiban, hogy nem kellett olyan kíméletes formában visszautasítanom, mintha úribb módon viselkedett volna irányomban.
Elizabeth látta, hogy Darcy összerezzen, de mivel a fiatalember nem szólt semmit, így folytatta:
– Ajánlatát semmiképpen nem öltöztethette volna olyan szavakba, hogy én kísértésbe essem elfogadni.
Darcy arca ismét megdöbbenést árult el, s olyan tekintettel pillantott Elizára, melyben a hitetlenség sértődéssel vegyült. De a lány folytatta:
– Ismeretségünk legelejétől, mondhatnám, az első pillanattól fogva viselkedése azt a szilárd hitet ébresztette bennem, hogy ön gőgös, öntelt ember, aki önző módon semmibe sem veszi mások érzéseit: ez volt kedvezőtlen véleményem alapja, amelyre a későbbi események folytán engesztelhetetlen ellenszenv épült; s alig ismertem egy hónapja, máris úgy éreztem, hogy ön az utolsó férfi a világon, akihez valaha feleségül tudnék menni.
– Éppen elég, amit mondott, Miss Bennet. Tökéletesen értem az érzelmeit, s most csak szégyenkezhetem amiatt, amit én éreztem. Bocsássa meg, hogy annyi idejét igénybe vettem, és engedje meg, hogy a legjobb egészséget és sok boldogságot kívánjak magának. E szavakkal sietve távozott a szobából, s Elizabeth hallotta, hogy a következő pillanatban kinyitja a kaput, és elhagyja a házat.
