Elizabeth Baley személy
Idézetek
Van valami, ami minden szülőben egyformán működik, ha valaki becsmérelni kezdi a gyermekét: anyatigrisekké válnak, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy megvédjék a kicsinyüket a világ farkasaitól.
Emma időnként odajött hozzám, és megkérdezte, mikor megyünk már haza, és mindig azt feleltem neki, hogy mindjárt. Erre visszament a vonathoz, de az egyik alkalommal megállt Tristan előtt, és alaposan szemügyre vette.
– Hé, mister! – szólt hozzá, de a férfi ügyet sem vetett rá. Emma csípőre tette a kezét. – Hé, mister! – ismételte meg az előbbinél jóval hangosabban. A mamával töltött egy év szeszélyes miniszörnnyé változtatta aprócska hasonmásomat. – Hé! Magához beszélek! – kiáltotta, és még toppantott is hozzá. Az idegen végre rápillantott. – Tudja, mi maga? Egy nagy, kövér, gonosz MADÁR!
– Mutasd meg nekem azt a részedet, amit eltemetve hordasz magadban. Mutasd meg, hol fáj a legjobban. Látni akarom a lelkedet.
216. oldal, 22. fejezet
Egy kicsike részem bánta, hogy odaadtam neki az elemeket, de a másik, nagyobbik részem örült, mert a reakciója azt jelentette, hogy ha lebegve is, de él.
A szeretteink nélküli létben az volt a legnehezebb, hogy néha elveszítettük a lábunk alól a talajt, és sohasem tudhattuk, hogy mikor ér véget ez a súlytalanságban is fájdalmas lebegés.
Mindketten nyakig merültünk saját apró emlékeink világába, mégis… a köztünk lévő szakadékon át kinyújtottuk a kezünket egymás felé.
90. oldal
Egyik alkalommal megállt Tristan előtt, és alaposan szemügyre vette – Hé, mister! – szólt hozzá, de a férfi ügyet sem vetett rá. Emma csípőre tette a kezét – Hé, mister! – ismételte meg az előbbinél jóval hangosabban. A mamával töltött egy év szeszélyes miniszörnyé változtatta aprócska hasonmásomat. – Hé! Magához beszélek! – kiáltotta, és toppantott is hozzá. Az idegen végre rápillantott.
– Tudja, mi maga? Egy nagy, kövér, gonosz MADÁR!
Ó, a francba.
Az égieknek meg kellett volna tiltaniuk, hogy szülő legyek. Akkor most nem álltam volna hadilábon a gyerekneveléssel.
– Jézus Krisztus! – motyogtam kétségbeesetten, de újra és újra megpróbáltam. Egyre jobban kivörösödtem, főleg, amikor észrevettem, hogy már a fél utca figyeli kaján kíváncsisággal a kínlódásomat. Kis híján szörnyethaltam, amikor újabb rántásra készülő kezemet lefogta egy másik kéz.
– Hagyja abba! – mordult rám Tristan. A szemöldöke szinte összeért haragjában, és ingerülten villogott az a mélykék szeme. – Megmondaná, mi az ördögöt csinál?
– A füvemet nyírom – válaszoltam a megfeszülő szájnak.
– Ezt nevezi maga fűnyírásnak?
– Igen. Ezt.
– Hát ez minden, csak nem fűnyírás.
– Nem? Akkor micsoda? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs, de felveri vele az egész kibaszott világot – morogta. – Biztosra veszem, hogy Angliában már mindenki ébren van.
– Befogná végre? – Hmm. Bármilyen napszakban találkoztam ezzel az emberrel, mindig mogorva volt. Nyilvánvalónak tűnt, hogy reggelente sem jobb a kedve, mint máskor. Dühös mozdulattal kirántotta a kezemből a fűnyírót.
– Mit csinál? – meredtem rá.
– Lenyírom a füvét, mielőtt felébresztené az egész kibaszott világot. Leszámítva a már ébren lévő Angliát.
Nem tudtam, hogy sírjak vagy inkább nevessek. – Nem nyírhatja le a füvemet. Már csak azért sem, mert nem működik ez a dög. – Tristan csak egyszer rántotta meg a zsinórt, máris zümmögni kezdett a gép. Simán, egyenletesen. Hát, ez zavarba ejtő.
– Hallja? Nem nyírhatja le! Nekem kell lenyírnom! Az enyém!
Tristan ügyet sem vetett a tiltakozásomra. A fejébe vette, hogy elvégzi a munkát. A nyelvemen volt az újabb ellenérv, de eszembe jutott, amit az emberek beszéltek róla. Már azért meggyilkolt egy macskát, mert rosszkor nyávogott, és bármilyen siralmas volt is az életem, ragaszkodtam hozzá. Nem akartam kockára tenni a skizofrén szomszédom miatt.
– Tristan.
– Igen?
– Ma megcsókolt.
– Igen.
– De miért? – kérdezte. A kezem a tarkójára csúszott, és egészen közel húztam magamhoz a fejét.
– Azért, mert gyönyörű. Egy szépséges, összetört szívű nő.
Szélesen elmosolyodott, és alig érezhetően megremegett.
– Tristan?
– Igen?
– Azt hiszem, megint hányni fogok.