Elio személy
Idézetek
Ugyanakkor világos volt előttem, hogy a folyamatos próbáld meg későbbekkel egyfajta védőfalat is vonok magam köré, és hónapok, évszakok, évek, aőtbat egész éket is eltelhet az örökös próbáld meg később jegyében. A próbáld meg később az Oliver-féléknek való. Az én jelnondatom, a mikor, ha nem később.
67. oldal
– Egyáltalán nem vagyok bölcs. Nem tudok semmit, már mondtam. Ismerem ugyan a könyveket, és össze tudom fűzni a szavakat, de a számomra legfontosabb dolgokról ettől még teljesen képtelen vagyok beszélni.
– Pedig most is azt csinálod… bizonyos értelemben.
– Igen, bizonyos értelemben… mindig csak bizonyos értelemben vagyok képes beszélni a dolgokról.
95. oldal
– Paul Celant olvas – szólalt meg Oliver, így próbálva más irányt adni a beszélgetésnek, de talán csak engem akart kisegíteni, és noha szemlátomást szándéktalanul, de egyben azt is jelezte, hogy nem feledkezett meg korábbi beszélgetéseinkről. Így akarta volna jóvátenni a korábbi, takarodóval kapcsolatos szurkálódását vagy csak újabb tréfa készük a számlámra? Hűvös, szenvtelen kifejezés ült az arcára.
– E chu é? – Chiara sosem hallottnróla.
Cinkos pillantást vetettem Oliver felé. Elkapta ugyan, és viszonozta is, de tekintetéből hiányzott a játékosság. Akkor most kinek az oldalán áll?
– Költő – súgta Chiarának, ahogy andalogva megindultak a piazzetta közepe felé, én pedig kaptam egy odavetett „Később!”-et.
63. oldal
Ott vannak még a korábbi nyarak maradék jelenetei: apám, amint folyton azon tűnődik, vajon mit is kezdek az időmmel, és miért vagyok örökké egyedül; anyám, amint arra bátorít, szerezzek új barátokat, ha a régieket unom, de főképp ne kuksoljak örökké a házban – könyvek, könyvek, könyvek, mindig csak a könyvek meg a gitározás; együtt könyörögnek, teniszezzek többet, járjak el esténként táncolni, ismerkedjem, jöjjek rá magam, hogy a többi ember nem csupán megközelítendő idegen test, hanem igenis szükséges velejárója az életemnek. Csináljak akár őrültségeket is, mondogatták örökösen holmi szívfájdalom titkos, árulkodó jelei után kutatva, hiszen a maguk esetlen, kissé tolakodó módján másra se vágytak, mint begyógyítani a sebeimet, mintha legalábbis valami kertjükbe tévedt katona lennék, aki elvérzik, ha nem segítenek rajta azonnal. Velem mindig beszélhethetsz. Voltam én is annyi idős, mint te, mondogatta apám. Végigszenvedtem mindazt, amiről most azt hiszed, senki sem érezte még rajtad kívül, végigszenvedtem többször is – volt, amin sosem sikerült túljutnom, és volt, amiről mind a mai napig éppoly keveset tudok, mint te most, mégis ismerek minden kanyart, állomást, zugot, ami csak az emberi szívben létezik.
73-74. oldal
Nos, mivel úgysem nyúlsz hozzám, nem akarsz legalább felolvasni nekem? Ezzel kiegyeznénk. Szerettem volna, ha novellákat olvas nekem. Cserhovtól, Gogoltól, esetleg Katherine Mansfieldtől. Vetkőzz le, Oliver, és feküdj mellém, hadd érezzem a bőröd, az illatod, a testemhez súrlódó hajszálaid, a lábfejemen nyugvó lábfejedet, még ha nem is csinálunk semmit, legalább bújjunk össze te meg én, ha már kiterült az éj a város egén, olvassunk nyughatatlan emberekről, akik újra és újra egyedül maradnak, noha gyűlölnek egyedül lenni, mert éppen önmaguk társaságát viselik el a legnehezebben.
117. oldal
– Te vagy az egyetlen, akitől szeretnék elbúcsúzni, amikor meghalok, mert csak akkor érezhetem úgy, hogy volt valami értelme ennek az egésznek amit az életemnek nevezek. Ha pedig valaha a halálhíred hallom, ez az életem, ez az ember, aki most veled is beszélget, abban a pillanatban megszűnik létezni. Mindez persze azt is jelentheti, hogy még mindig reménykedem valamiben. Néha elém villan az a bortalmas kép, hogy felébredek a b.-i házunkban, és a tengerre kinézve maguktól a hullámoktól hallom meg a hírt: tegnap éjjel meghalt. Annyi mindenből kimaradtunk. Kóma volt csakugyan. Holnap vissza is térek a kómába, te pedig a tiédbe. Bocsánat. Nem akartalak megbántani, a tiéd bizonyára nem is kóma.
293. oldal
Mafalda hozott némi frissítőt, majd megjegyezte, ő már túl öreg ehhez a futkosáshoz, legközelebb magunk jöjjünk be, ha kell valami.
– De hát nem is kértük, hogy bármit hozz – tiltakoztam.
– Akkor meg se kellett volna inni – jegyezte meg, és diadalmasan elvitorlázott.
150. oldal, 2. rész - Monet földnyelve