Elide Lochan személy
Idézetek
– A tervem csak akkor működhet, ha úgy teszel, mintha ember lennél – tette hozzá Elide.
A tündér viselkedésében semmi nem utalt emberi származására.
– Például jobban rejtsd el a fegyvereidet! – folytatta Elide. – Csak a kardodat hagyd elöl!
Még a pompás kard is árulkodó jel lehet, hogy Lorcan nem egy hétköznapi utazó. Elide kihalászott a kabátzsebéből egy bőrpántlikát.
– Kösd hátra a hajad, mert így elég… – elharapta a végét, mert a férfi tekintetében figyelmeztetés villant fel – …vadnak tűnsz – mondta ki végül a bőrpánttal hadonászva. Lorcan vastag ujjaival megfogta a pántot, és grimaszolva engedelmeskedett.
– És gombold ki a kabátodat! – mondta Elide, aki lázasan gondolkodott, milyen trükkel tűnhetne a férfi kevésbé fenyegetőnek és ijesztőnek. Lorcan szót fogadott, széles, izmos
mellkasán gyorsan előtűnt sötétszürke inge a szűk kabátja alatt. – Legalább most úgy nézett ki, mint egy paraszt vagy kézműves, és nem úgy, mint egy gyilkoláshoz szokott harcos.
– Fizetek Ombrielnek, hogy mossa ki a ruhádat ma este.
– Nincs más, amit felvehetek.
– Aludhatsz ruha nélkül is.
Az óvatosságot felváltotta a döbbenet.
– Itt? Veled?
Lorcan legszívesebben a szemét forgatta volna, de megállta.
– És mi van a te ruháiddal? – bukott ki a lányból.
– Mi van velük?
– Te is piszkos vagy.
– Várhatok holnap estig. – A lány valószínűleg felkéredzkedne egy kocsira, ha ő itt meztelenkedne…
– Miért csak én legyek meztelen? A tervünk szempontjából nem lenne jobb, ha mind a ketten egyszerre élnénk a lehetőséggel?
– Te nagyon fiatal vagy – mondta Lorcan óvatosan. – Én viszont nagyon öreg.
– Milyen öreg?
A lány még soha nem kérdezett rá.
– Öreg.
Marion vállat vont.
– A test az test. Te is éppolyan büdös vagy, mint én. Aludj kint, ha nem akarsz mosakodni!
[…]
Marion végre ránézett.
– Azt mondtad, hogy őrt fogsz állni. Azt hittem, hogy kint.
Lorcan nevetett. Valóban így volt.
– Jó fürdést! – mondta, és kivergődött a sátorból.
– Gondolom, tudod, hogy Molly könyörögni fog, hogy maradj – mondta Elide.
Lorcan leült a kerek asztal elé, egy összecsukható székbe.
– Ezt jósolod?
Elide félresimított egy szemébe lógó gyöngyfüzért.
– Eladtad az ingedet is?
Lorcan mosolya egy vadállatra emlékeztette.
– Egy parasztasszony tíz rézpénzt adott érte.
– Ez undorító – mondta Elide grimaszolva.
– A pénz az pénz. Gondolom, neked nincs miért aggódnod, amennyi aranyat dugdosol.
Elide állta a tekintetét, és nem próbált barátságos arckifejezést vágni.
– Ritka jó hangulatban vagy.
– Az embernek már csak ilyen a hangulata, ha két nő és egy férfi ajánlja fel neki az ágyát ma estére.
– Akkor miért vagy itt? – Élesebben hangzott a kérdés, mint szerette volna.
Lorcan a lelógó gömböket nézegette, a szőnyeget, a fekete terítőt, aztán Elide sebhelyes, bőrkeményedéses, kicsi kezét, ahogy az asztalba kapaszkodott.
– És a következményekre nem gondolsz? Ha én innen kiosonnék, hogy valaki mással töltsem az éjszakát? Elvárnák tőled, hogy páros lábbal rúgj ki innen. Teljesen össze kellene
omlanod, és a hátralévő időben végig őrjöngened kellene.
– Te is érezheted jól magad – mondta Elide. – Úgyis nemsokára elmész.
– Ahogy te is – emlékeztette a tündér.
Elide egy ujjal a terítőn dobolt, a durva anyag dörzsölte a bőrét.
– Mi van? – kérdezősködött Lorcan. Mintha kellemetlen lenne udvariaskodni.
– Semmi.
Lorcan nem tudta volna megmondani, miért ment Marion nevetséges jósdájába. Mosakodnia kellett volna, lemosnia magáról az izzadságot, olajat, az érzést, ahogy bámulták. De amikor befejezte szánalmas előadását, kiszúrta Mariont a tömegben. Korábban nem látta őt este, mielőtt felvette volna azt a hajdíszt, de egyszer csak észrevette. Talán a smink tette, hogy kihúzta a szemét, és a vörösre pingált szája olyan volt, mint egy friss gyümölcs.
A többi férfihoz hasonlóan neki is megakadt a szeme rajta. Volt, aki egyenesen megbámulta, rájuk volt írva a csodálat és a kéjvágy, ahogy Marion a tömeg szélén mit sem sejtve álldogált, és helyettük Lorcant nézte.
Gyönyörű volt. A biztonság és az, hogy néhány hétig rendesen evett, a rémült, vézna fiatal nőt a helyesből gyönyörűvé varázsolta. Lorcan a tervezettnél korábban befejezte az előadást, de mikor újra odanézett, Marion már eltűnt. Mint egy kutya, úgy érezte meg a szagát a tömegben, és követte a sátorba.
Az árnyékban, a pislákoló fényben, a fejdíszével, a lógó gyöngyökkel, sötétvörös ruhájában maga volt a megtestesült jósnő. Komoly, különleges… és Lorcan számára egyértelműen
tabu.
Átkozta magát azért, hogy nem tudja levenni a szemét az érett, bűnös ajkakról, miközben a lány bevallotta, hogy még érintetlen, ráadásul emiatt nem tűnt fel neki semmi, csak akkor,
amikor a kiáltozás elkezdődött.
Teljesen lekötötte a képzelődés, hogy milyen hangokat adhat ki az a telt ajak, ha ő lassan, gyengéden megtanítaná őt a szerelem művészetére.
Félmosoly játszadozott a tündér gránitkemény vonásain. Elide pedig. .. Elide meg akarta érinteni. A száját. Az ujjaival, az ajkával. Lorcant a mosoly megfiatalította, jóképű lett tőle.
Reszkető ujjal megérintette a száját.
Lorcan teljesen megdermedt, félig fölé hajolt, tekintetéből ünnepélyesség, tudatosság sugárzott.
Elide végigsimított a szája vonalán, puhának és melegnek érezte a bőrét, ami ellentétben állt rendszerint goromba szavaival.
Az ajka külső vonalán is végighúzta az ujját, mire Lorcan Elide tenyerébe fektette az arcát. Félig behunyta a szemét, és Elide a kemény arccsontját is megsimította a hüvelykujjával.
– Elbújtatnálak Perranthban – mondta Elide. – Ha véget ér a küldetésed, és valahová el kell menned, akkor ott lenne helyed. Velem.
Lorcan szemei kipattantak, és nem volt a tekintetében semmi keménység, hidegség.
– Megvetés övezne engem, és ez rossz fényt vetne rád is.
– Nem lenne helye Perranthban annak, aki ilyesmit gondol.
Lorcan nagyot nyelt.
– Elide, neked muszáj lenne…
Elide felemelkedett, és az ujjai helyett most a szájával érintette meg Lorcan száját.
A csók puha volt, csendes, röpke.
Amikor elhúzódott, mintha Lorcan reszketett volna. Elide elpirult. Maga is meglepődött, milyen határozott hangon szólalt meg.
– Nem kell válaszolnod se most, se később. Akár tíz év múlva is megjelenhetsz az ajtómban, és akkor is élni fog az ajánlatom. Perranthban mindig lesz egy hely neked fenntartva, ha szükséged van rá, vagy vágysz rá.
Mintha fájdalom csillant volna a férfi szemében, Elide ennyire emberinek még sosem látta őt.
Lorcan előrehajolt. Elide a mocsárban és a világban gyülekező veszélyek ellenére tíz év óta most először nem érzett egy csepp félelmet sem, amikor Lorcan a szájával az ő ajkát kényeztette.
Semmitől sem félt, amikor újra megpuszilta, először a szája egyik, aztán a másik szélét.
Nagyon gyengéd, türelmes csókok voltak, akárcsak a mozdulatai, ahogy elsimította a haját a homlokából, és a csípőjét, bordáit simogatta. Elide Lorcan arcához emelte a kezét, beletúrt selymes hajába, nekifeszült, sóvárogva vágyott arra, hogy a testének súlyát a sajátján érezze.
Lorcan a nyelvével Elide szája szélét birizgálta. Elide csodálkozva tapasztalta, hogy milyen természetes érzés megnyílni neki, hogy a teste szinte dalra fakad ettől, ahogy keménysége találkozik az ő lágyságával. Lorcan felnyögött, amikor a nyelvük találkozott, a csípőjét a lányéhoz dörzsölte, amitől Elide teljesen felhevült, a teste sóvárogva, hullámzón simult hozzá.
– Bánt, hogy rossz szövetségest választottál? – kérdezte Lorcan hideg nyugalommal. Mintha ő is tudná olvasni Elide hangulatait.
– Az arcodra van írva – tette hozzá.
Elide esküdni mert volna rá, hogy Lorcan szemében fájdalom csillant. De ez jellemző volt rá, azt is rezzenéstelen arccal tűrte, amikor ő nekiesett a hajón.
– A megállapodásunk előbb-utóbb úgyis lejár – mondta hűvösen. – Ne aggódj, megmagyarázok nekik mindent. Ne higgyék azt, hogy te rám szálltál!
– Nem erre gondoltam.
– Nem érdekel, mire gondoltál – morgott Lorcan.
Elide megállt. Legszívesebben a fejére olvasta volna, hogy egy hazug. Egyrészt tudta, hogy hazudik, másrészt összeszorult a szíve a szavai hallatán. De csendben maradt, hagyta, hadd menjen Lorcan előre. A kettejük közti távolság egyre nőtt.
