– Maga, fizetett ennek a boszorkánymesternek, hogy idézzen meg? És nem mondta meg neki, mire vagyok képes? – Eltaláltad – felelte a férfi.
Agramon kelletlen elismeréssel a hangjában szólalt meg. – Okosan csinálta. A férfi tett egy lépést a démon felé. – Mert okos is vagyok. Ráadásul most már engem szolgálsz. Nálam van a Végzet Kelyhe. Ha nem engedelmeskedsz nekem, számolnod kell a következményekkel.
A démon nem válaszolt azonnal. Végül engedelmesen a földre ereszkedett – egy valódi test nélküli lénynél ez már térdelésnek számított. – Állok szolgálatára…? A mondat udvarias kérdő hangsúllyal ért véget.
A férfi elmosolyodott. – Szólíts Valentine-nak.
– Ki hívott ide világokon át? – Agramon hangja az összetörő üveg csörömpölésére emlékeztetett. – Ki hívott ide? Elias abbahagyta a kántálást. Mozdulatlanul állt a pentagram előtt – csak a szárnyai verdesték lassan a levegőt. A szobában égés és rothadás szaga terjengett.
– Agramon – mondta a fiú. – Elias vagyok, a boszorkánymester. Én szólítottalak.
Egy pillanatra csend támadt. Aztán a démon elnevette magát, már ha a füstre rá lehet fogni, hogy nevet. A hang, amit kiadott magából, mart, akár a sav. – Ostoba boszorkánymester – sziszegte Agramon. – Ostoba fiú. – Te vagy ostoba, ha azt hiszed, hogy csak úgy megfenyegethetsz – felelte Elias, de a hangja éppen úgy remegett, akár a szárnyai. – Annak a pentagramnak a foglya leszel, Agramon, amíg szabadon nem engedlek.
A férfi közönyösen figyelte, ahogy Elias újabb sikollyal sarkon fordul, és futásnak ered. Az ajtóig sem jutott el. Agramon előrelendült, és a fekete massza úgy csapott le a boszorkánymesterre, akár egy teli üst fortyogó kátrány. Elias egy darabig kétségbeesetten igyekezett ellenállni – aztán nem mozdult többé.
– Maga fizetett ennek a boszorkánymesternek, hogy idézzen meg? És nem mondta meg neki, mire vagyok képes?
– Eltaláltad – felelte a férfi.
Agramon kelletlen elismeréssel a hangjában szólalt meg. – Okosan csinálta.
