Éjúr személy

– Nagyon régóta várok rád, Alina. – jelentette ki. – Mi ketten megváltoztatjuk a világot.
Idegesen nevetni kezdtem.
– Nem igazán szoktam effélét csinálni.
– Várd ki a végét! – mondta halkan, és amikor rám nézett szürke, kvarcként csillogó szemével, a szívem dobbant egy nagyot.

– Gyilkos! – üvöltöttem. – Szörnyeteg!
– Bizony, mind a kettő!

Az Éjúr majd' mindennap megjelent, általában a saját termeiben, vagy a könyvtár polcai között, időnként azonban még a főparancsnokságon is, a tanácsülések alatt, vagy amikor alkonyatkor hazafelé tartottam a Nagy Palotából.
– Miért nem hagysz békén? – suttogtam egy este, mikor mögöttem ácsorgott, míg én az íróasztalomnál próbáltam dolgozni.
Hosszú percek teltek el. Nem is gondoltam már, hogy felelni fog. Időnként még reménykedtem is, hogy hátha elmegy, míg meg nem éreztem a kezét a vállamon.
– Mert akkor én is egyedül lennék – felelte, és egész este maradt, míg a lámpások lángja teljesen ki nem aludt.

Megborzongott. A szemhéja lecsukódott.
– Még egyszer – kért. – Mondd ki a nevemet még egyszer!
Tudtam, hogy ősöreg. Ám ebben a pillanatban csak egy fiú volt – egy ragyogó eszű, túl nagy hatalommal megáldott fiú, akinek a vállát az örökkévalóság terhe nyomta.
– Alekszandr.
A szeme megrebbent.
– Ne hagyj magamra. – mormolta. Aztán eltávozott.