Éjúr személy

– Nagyon régóta várok rád, Alina. – jelentette ki. – Mi ketten megváltoztatjuk a világot.
Idegesen nevetni kezdtem.
– Nem igazán szoktam effélét csinálni.
– Várd ki a végét! – mondta halkan, és amikor rám nézett szürke, kvarcként csillogó szemével, a szívem dobbant egy nagyot.

– Gyilkos! – üvöltöttem. – Szörnyeteg!
– Bizony, mind a kettő!

Az Éjúr majd' mindennap megjelent, általában a saját termeiben, vagy a könyvtár polcai között, időnként azonban még a főparancsnokságon is, a tanácsülések alatt, vagy amikor alkonyatkor hazafelé tartottam a Nagy Palotából.
– Miért nem hagysz békén? – suttogtam egy este, mikor mögöttem ácsorgott, míg én az íróasztalomnál próbáltam dolgozni.
Hosszú percek teltek el. Nem is gondoltam már, hogy felelni fog. Időnként még reménykedtem is, hogy hátha elmegy, míg meg nem éreztem a kezét a vállamon.
– Mert akkor én is egyedül lennék – felelte, és egész este maradt, míg a lámpások lángja teljesen ki nem aludt.

– Tudom, hogy mit érzel, amikor a nyomolvasóval vagy – mondta.
– Azt kétlem.
Erre csak elutasítóan legyintett.
– Nem, nem az abszurd epekedésedre gondolok, amit még ki kell nőnöd. Én ismerem a szíved mélyén rejlő igazságot. A magányt. Hogy egyre jobban ráébredsz, mennyire más vagy. – Közelebb hajolt. – És hogy ez mennyire fáj.
Megpróbáltam elrejteni a belém nyilalló felismerés döbbenetét.
– Nem tudom, miről beszélsz – nyögtem ki, de a szavak még a saját fülemnek is hamisan csengtek.
– Ez sosem fog elmúlni, Alina. Csak egyre rosszabbodik, nem számít, hány kendő mögé bújsz, vagy miket hazudozol, nem számít, milyen messzire vagy milyen gyorsan futsz.
Megpróbáltam hátat fordítani neki, de elkapta az államat, és kényszerített, hogy ránézzek. Olyan közel állt, hogy éreztem a leheletét.
– Nincsenek hozzánk foghatók, Alina – suttogta. – És sosem lesznek.