Edward Fairfax Rochester személy

Magát szeretem, maga kis kobold, így szeretem, ahogy van, mit bánom én, hogy szegény és jelentéktelen, hogy kicsi és csúnya! Imádom magát, Jane!

– Hát persze. De térjünk a tárgyra, sir. Mi volt Miss Ingrammel?
– Úgy tettem, mintha udvarolnék neki, mert azt akartam, hogy maga is olyan bolondul belém szeressen, amilyen bolondul én beleszerettem magába.

Diana azt írta, hogy a mézeshetek után meglátogat.
– Írd meg neki, hogy ne várjon olyan sokáig – mondta Mr. Rorchester, mikor ezt a levelet felolvastam – A mi mézesheteink életünk végéig fognak tartani.

– Érez valamit irántam, Jane?
Nem mertem felelni. Még a szívem dobogása is elállt.
– Mert nekem néha az a furcsa érzésem támad – különösen ha így együtt ülünk, mint most –, az a furcsa érzésem támad, hogy a bal oldali bordáim alól egy darab zsineg indul ki, és az szorosan és kioldozhatatlanul össze van kötözve egy másik zsinegdarabbal, amely meg a maga bordájához nőtt. De ha a zúgó csatorna és nehány száz mérföldnyi szárazföld lesz kettőnk között, attól félek, ez az összekötő zsineg vagy zsinór még elszakad, és ha erre gondolok, ideges nyugtalanság fog el, hogy akkor pedig én belül vérezni fogok.

– Bizonyára azt hitte, hogy megfeledkeztem a társadalmi helyzetemről s az önéről, uram.
– Társadalmi helyzet! A maga „helyzete” az én szívemben van, és jaj azoknak, akik bántani merik! Siessen!