Edmond Dantès személy
Edmond Dantés a Monte Cristo grófja c. regény címszereplője és protagonistája. A regény kezdetén őszinte, nyílt, barátságos, és végtelenül tisztességes emberként mutatják be, aki ennek megfelelően rendkívül naiv is… miután elárulják, és börtönbe kerül olyan bűnökért, amiket nem követett el, megkeseredetté és bosszúszomjassá válik. Életcélja lesz bosszút állni az átélt szenvedésért, ezt pedig rendkívüli intelligenciával, és hideg számítással hajtja végre.
A regény során számtalan álnevet felvesz.
Idézetek
– Honnan jön ön tulajdonképpen? – kérdezte Monte Cristo látszólag fölindulás nélkül, – mert a jobbik eszét úgy látszik, elhagyta valahol.
IV. kötet
– Lássák, ott van egy ember, aki már belenyugodott sorsába, s bár gyáván, de megadással és ellenállás nélkül halt volna meg. Tudják, hogy mi adott neki erőt hozzá? Tudják, hogy miért nyugodott bele? Tudják, hogy miért tudta volna elviselni a mazzolatát? Csupán azért, mert halálfélelmében mással osztozott, s ennek a másiknak is meg kellett volna halnia, s még hozzá ő előtte! Vezessen két bárányt vagy két ökröt a vágóhídra és értesse meg velük, hogy egyikőjüknek nem kell elpusztulnia, s a bárány bégetni fog, s az ökör elbődül örömében; hanem az ember, az Isten képe mása, akinek szívébe Isten a felebaráti szeretetet a legelső, legszentebb törvényeül oltotta be, az ember, kinek szavakat adott, hogy gondolatait kifejezhesse; minő kiáltásra fakad legelőször, mikor megtudja, hogy társának nem kell meghalnia? – Istenkáromlásra! Boruljunk le a természet remekének, a teremtés fejedelmének nagysága előtt!
S a gróf hátborzongató kacagásra fakadt. Mennyit kellett szenvednie, hogy így törjön föl belőle a kacagás!
II. kötet, 52. oldal
A Gondviselés helyett megjutalmaztam a jókat… hogy a bosszúállás istene helyett megbüntessem a gonoszokat!
Szeptember ötödike
– Szeretem Edmond Dantèst – felelte hidegen a fiatal lány – és senki másnak nem leszek a felesége.
– És mindig őt fogod szeretni?
– Amíg csak élek.
26. oldal
Dantès, aki a magányból visszakerült az emberek közé, időről időre úgy érezte, hogy feltétlenül szüksége van egyedüllétre. És van-e hatalmasabb és poétikusabb magány, mint azé a hajóé, amely egymagában siklik a tengeren az éjszaka sötétjében, a végtelenség csendjében, az Úr tekintete alatt?
Ezúttal a magányt benépesítették gondolatai, az éjszakát megvilágították illúziói, a csendet pedig kitöltötte fogadalma.
242. oldal
Gazdag, lásd meg a szegényt, szabad ember, találj rá a rabra, feltámadt ember, vedd észre a holttetemet.
A múlt
Megkülönböztethetők voltak a legapróbb részletek is, mert a levegő a leáldozó nap sugarainak fényében rendszerint nagyon tiszta.
Edmond majd felfalta tekintetével azt a sziklatömböt, amely az alkonyat minden színárnyalatában ragyogott, az élénk rózsaszíntől a sötétkékig.
Én mondom, hogy reméljen, nem érti? És ha én mondom, az annyit jelent, hogy van oka rá.
IV. kötet