Edina (Dina) személy

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 2. – Együtt
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 3. – Egyedül
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4. – Barátok
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 6. – Ketten
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. – Útvesztő
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké

Idézetek

Destinee>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Zsidák Gábor vagyok, Szent Johanná-s végzős diák, a 12/b-be járok. Ezt azoknak mondom, akik még életükben nem láttak vagy csak nem emlékeznek rám. Üdv, Gondos tanárnő! – vette ki a fél kezét a zsebéből, és intett a vörös hajú kémiatanárnak. Ez volt a beszédében az első alkalom, amikor az egész tornaterem egyszerre nevetett fel, de korántsem az utolsó. Gábor visszadugta a zsebébe a kezét, eléggé „stand up” stílusúra vette a figurát, és folytatta. – Tehát most, hogy tisztáztuk, pontosan ki vagyok, és sokak számára kiderült, hogy négy éve idejárok, megosztanék néhány gondolatot. Ne aggódjanak, nem magamról, az még engem sem érdekelne – mondta, nem kis derültséget keltve a nézők között. Kata a lelátó első sorában, Gábor szülei és nagymamája mellett büszkén figyelte és fotózta. – Emlékszem, amikor először beléptem az épületbe, frászt kaptam a Jeanne d'Arc-szobortól. Nem értettem, hogy miért ijesztgetik a diákokat egy ilyen régi, félelmetes darabbal. Aztán megpillantottam mellett az igazgatóhelyettest, aki vonalzóval a kezében bökdösött, és rájöttem, a szobor ebben az épületben a legkevésbé félelmetes dolog. És akkor még nem is jártam a kémialaborban… – mondta, a tömeg pedig ismét felnevetett, és Gábornak hatásszünetet kellett tartania, ugyanis a tapstól nem tudta folytatni. – Az osztályunkba lépve aztán elgondolkodtam, biztosan jó helyen járok-e, és emlékszem, egy pillanatra benéztem az a-sokhoz, hogy esetleg nem az-e az én termem. Szerencsémre nem, az ő társaságuk az elmúlt négy évben még nálam is unalmasabb volt, ami még engem is megdöbbentett, úgyhogy utólag is hálás vagyok, hogy nem velük jártam egy osztályba.
     – Hé, Zsidák vicces! – hajolt előre Ricsi.
     – Tényleg. Nagyon jókat mond – bólogatott Virág mosolyogva.
     – Úgyhogy b-s lettem – szólt újra a mikrofonba. – Hogy ez mit jelent ebben az iskolában? A lehető legrosszabbat és egyben persze a legjobbat is. Mondanám, hogy az első napokban csendben szemlélődtem, de ez az egész négy évemre jellemző. Viszont attól, hogy nem beszéltem sokat, még nagyon is részese voltam mindennek és megkaptam mindent. Hogy mit? – tárta szét a karját. – Hát, mindent. Az első pillanattól kezdve volt legjobb barátom, és bár szerintem egy bő fél évig abszolúte nem értettük egymást, Jacques-kal remekül kijöttem.
    Jacques büszkén bólogatott, és mosolyogva tapsolt.
     – Aztán ott van a barátnőm, akitől először rettegtem. Hogy miért? Nézzék meg – mutatott fel a lelátóra, ahol Kata rázkódó vállal, nevetve állt fel, és hullafehér arccal, fekete sminkkel fordult körbe, aprót hajolva, mintegy bemutatkozásképpen. – Ne ítéljenek elsőre, én is azt hittem, hogy majd Hollóra festett arccal kell vele szellemet idéznem, de persze erről szó sincs. Csak egyedi a stílusa. Engem megnyert. Aztán ott vannak a többiek is. Közéjük tartozom akkor is, ha néha nem vették észre, hogy hiányzom. Előbb-utóbb csak feltűnt valakinek… – pillantott Ricsire, aki nevetve bólogatott. – Renivel mindig is remekül megértettem magam – mutatott felém Gábor, mire az egész nézőtér egy emberként fordult felém. – Ott voltam, amikor meglátta Cortezt, a srácot, akiért az egész suli egyszerre sóhajtott fel minden egyes szünetben… – mondta. – És ott voltam, amikor Reni két és fél év után végre tett egy lépést. Hát, nem csodás? – kérdezte. Oké, ezúttal rajtam röhögött az egész tornaterem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is jól szórakoztam magamon. – Reni és Cortez, akik beállították a szenvedés, félreértés és bénázás minden csúcsát. Időnként már én is ott tartottam, hogy nem bírom tovább, fel kell szólalnom. Elképzelhetik, hogy ha ilyen drasztikus lépést terveztem, akkor mennyire súlyos volt a helyzet – mosolygott. – De végül minden megoldódott, és egyébként, aki nem tudná, együtt készülnek Párizsba, mert Reni okos, Cortezen meg majd jól fog állni a légitársaság uniformisa… – tette hozzá. A fejemet fogva nevettem, és az ujjaimmal szívet mutattam felé. – Szóval Szent Johanná-s lányok, készíthetitek a zsepiket és a „Ne hagyj itt minket!” táblákat, mert Cortez nemcsak foglalt, hanem el is ballag, viszont a tablóképen meghagyja az utókornak a mosolyát, lehet olvadozni a szünetekben – mondta, Cortez pedig lesütött szemmel röhögött. – Van nekünk még párosunk, például Ricsi és Virág. Ott ülnek – bökött Gábor feléjük. – A dühös raszta és a boldog hippi. Komolyan, amikor először megláttam Virágot, még depressziós emós volt, összeszedett magának valami pszichopata barátot, aztán jött Ricsi, fehér ló helyett robogón, kiütötte az emós gyereket, és megnyerte Virágot, aki ettől olyan boldog lett, hogy azóta is Woodstockban érzi magát.
    Óriási taps és füttykoncert közepette Gábor megvakarta az állát, és a tekintete megállapodott… Kingán.
     – Már említettem, hogy a Szent Johannában mindenki fél az igazgatóhelyettestől. Na, de van valaki, akitől még Máday igazgatóhelyettes asszony is tart egy kicsit, akár beismeri, akár nem. Igen, Kingáról beszélek – bólogatott körbe, mert a tornateremben halk duruzsolás vette kezdetét. Kinga elégedett mosollyal fonta össze a karját, Gábor pedig folytatta. – Természetesen Kingáról egy fél rossz szót sem tudnék mondani, és nem csak azért, mert félek tőle.
    Nevetve tapsoltam a többiekkel együtt, Gábor pedig várt, amíg elcsendesedik a tömeg. – Soha nem ismertem még Kingához hasonló embert. Ő fantasztikus lány, nemcsak őszinte, határozott és céltudatos, hanem igazi barát is. Sokszor mond olyat, amivel megbánt másokat, talán időnként észre sem veszi, de egy biztos. Mindig igaza van, és a szíve mélyén ezt mindenki tudja. Ő az a lány, aki elérte, hogy Dave felnézzen a Mac cuccaiból, legalább annyi időre, hogy egymásba zúgjanak, ő az, aki mindenkit helyre tett, legfőképpen Renit, őt, azt hiszem, pontosan két és fél millió alkalommal, és ha ő nem lett volna elég bátor ahhoz, hogy kimondja, ami gondol, talán Zsolti most nem tudna járni, csak gurulni…
     – Hőőő! – röhögött fel Zsolti, a kezében kalóriaszegény kekszet tartva, majd átgondolta a hallottakat, és megadóan bólintott, amolyan „jó, talán ez igaz” stílusban.
     – Zsoltit egyébként kétlem, hogy be kéne mutatnom bárkinek is. Millió hülyeség kitalálója, első számú „Máday-rajongó”, a „csoki”, „csokoládé” és hasonló, értelmetlen köszönések szabadalmaztatója és osztályunk oszlopos tagja. A közelében két dolgot biztosan megtalálunk. Valami kaját és Dave-et – mosolyodott el, és hagyta, hogy lecsendesedjen a taps. – Dave. Hm – tűnődött el Gábor. – Mit is mondhatnék róla? Á, inkább látogassák meg a weboldalát, jelöljék a közösségiken, kövessék a Twitteren, vagy hívják, éjjel-nappal elérhető, és egészen biztos, hogy talál megoldást a problémájukra – mutatta be mindenesünket, mire Dave az iPhone-jával a kezében körbefordult, és helyeslően bólogatott.
    Gábor türelmesen várt, hogy az alsóbb évesek és a rokonok, valamint a tanárok abbahagyják a nevetést, majd a mikrofonhoz hajolt.
     – Tisztázzunk valamit. Macu nem kínai, hanem japán. Hogy Okitsugu barátunk pontos származási helyét a mai napig nem tudja a fél osztályunk, ez részben Farkas tanárnő hibája – kereste meg a tekintetével a vörös arccal pironkodó föcitanárt. – Tanárnő! Most komolyan! Nyáron tartson egy-két utókorrepetálást, ne engedje Virágot el úgy, hogy keveri Japánt és Kínát, Egert és Visegrádot, Líbiát és Libanont… Vagy talán az lenne legjobb, ha Virágot egyáltalán nem engednék el – fejezte be. Virág hangosan nevetgélve szórakozott saját magán, mi pedig valamennyien hangos tapsolásba kezdtünk. – Na, jó – tette fel a kezét Gábor. – Csak vicceltem. Virágot várja Szombathely, akkor is, ha fogalma sincs arról, merre van. Művészlélek, majd vigyáz rá Ricsi meg a rockerek – mutatott Andris és Robi felé. – Igen, ők lennének azok. Andris és Robi osztályunk rockerei, szétválaszthatatlanok, elvetemültek és mindketten teljesen őrültek. Viszont – tette fel a kezét, „még nem végeztem” mozdulattal. – elképesztően jó barátok. Ez egyébként az egész osztályunkra jellemző, például szinte soha nem veszekedtünk, irigykedtünk vagy kétszínűsködtünk, sőt, amink volt, azt szívesen bedobtuk a közösbe. Házik, uzsonna, Edina – sorolta, és kész.
    Az egész iskola füttyögve és röhögve zendült fel, Edina pedig lángvörös arccal ült a helyén, és megpróbált elbújni a kezében tartott virágcsokor mögé. – Nyugi, Dina, ez csak vicc volt – szólt le rá Gábor. – Vagy mégsem? – tűnődött el a szemöldökét ráncolva, és hatásszünetet tartott, mert a nevetés elnyomta a hangját. – Hát, így voltunk mi, tizenketten, plusz-mínusz egy, mert ugye, a négy számjegyű IQ-val rendelkező Neményit időközben elveszítettük, ami legalább egy osztálytársunkat mélyen érintett, és tízet pedig megkönnyebbüléssel töltött el… – mosolygott. – Érdekes, és azt hiszem, a magunk módján utánozhatatlan társaság voltunk, rengeteg vicces és boldog pillanatot éltünk át együtt, de ez a négy év nemcsak erről szólt. Hanem az összetartásról és a barátságról is. Mindannyian hallgattunk, amikor faggattak minket egy-egy balhéval kapcsolatban. Egy emberként szurkoltunk egymásért a versenyeken, javításokkor, pótvizsgán. Betegség, sérülés… Ott voltunk, hogy támogassuk egymást. Ha történt valami rossz velünk, nem maradtunk teljesen egyedül akkor sem, ha például arra vágytunk volna. nem tágítottunk egymás mellől – váltott kissé komolyabb témára Gábor, mi pedig valamennyien elgondolkoztunk a hallottakon. Cortez nagymamája, Virág--Dorián-affér, Gábor nagypapája, az ofő kórházba kerülése, Jacques pályaválasztása… Mind-mind olyan szituáció, amiben mindannyian részt vettünk valamilyen formában. – Eltelt a négy év, talán gyorsabban, mint szerettük volna – folytatta. – De remélem, hogy tanáraink sokáig emlékezni fognak ránk. Vladár tanár úr bizonyára hiányolni fogja a csütörtök reggeleket, feledhetetlen órák voltak. Kardos tanár úr, a ballagásunk után talán minden beszedett dolgozatán rajta lesz a diák neve, ha mégsem, akkor Cortez tovább kísérti… Gondos tanárnő, biztosíthatom, hogy a kémialaborban mostantól jól fog járni az óra. Farkas tanárnő és Baranyai tanárnő, utólag is elnézést, amiért időnként nehezen bírtak velünk, és hogy lenyúltuk a csontvázat. De visszahoztuk! Tölgyessy tanár úr, remélem, miután kikerülünk innen, sikerül feltörhetetlen wifit varázsolni a suli hálózatához. Ez így túl egyszerű volt. Szekeres tanár úr és Korponay tanárnő, feledhetetlen tesiórákat töltöttünk együtt, igaz, mi, fiúk, négy évig fociztunk, de lányok óráit figyelve megállapíthattuk, ők helyettünk is tornáztak… – mondta Gábor, mi pedig valamennyien elhúztuk a szánkat, mert eszünkbe jutott a rengeteg gimnasztika. – Mr. O’Realy! – fordult az angoltanárunk felé. – Nem is tudom, hogy mondjam el. Ez egy francia tagozatos iskola, így a nyelvi előadóban hallgatott angol párbeszédek hetven-nyolcvan százalékát egyáltalán nem értettük – vallotta be, a tanár pedig, aki britként természetesen kedveli a humor ezen fajtáját, tapsolva nevetett. – Drága Barka tanárnő! Még előttünk az érettségi, így csak annyit mondok, köszönet a rengeteg diktálásért, összeszámoltam, kilencedik óta tizenegy spirálfüzetem telt be, és nem írok nagy betűvel. Khm… Köszönjük az okítást! – fogalmazta meg finoman a véleményét a maratoni diktálásokról. – Borrel igazgató úr, köszönjük, hogy ilyen nagyszerű iskolát igazgat, egy élmény volt idejárni – fordult a diri felé. – Haller tanár úr! Köszönjük, hogy türelemmel, még több türelemmel és annál is nagyobb türelemmel viselt el minket, nem kívánhat az ember jobb osztályfőnököt önnél. Hálásan köszönünk mindent, és tudjuk, hogy még mindig rengeteg megbeszélnivalónk akadna, de sajnos már nem lesz rá alkalom. Bárcsak még lenne – mondta Gábor, és az ofő megtörölte a szemét. Őt nem nehéz meghatni, eléggé a szívéhez nőttünk. Gábor széttárt karral fordult az utolsó, szándékosan a végére hagyott pedagógus felé.
     – Máday igazgatóhelyettes asszony! – nézett rá, Máday pedig felvont szemöldökkel, amolyan „na, halljam, ne kímélj” pillantással várta, mi lesz ebből. – Önnek csak köszönjük. Hogy mit? Például, hogy részesei lehettünk valami jónak, valami emlékezetesnek, valami összetartónak és építőnek, valami olyannak, amiben mindenki ugyanúgy számít, amiben nincsenek kivételek, ami mindenkinek ugyanúgy szól és ugyanazt jelenti. És hogy ez mi? Az egész Szent Johanna gimi – fejezte be, majd meghajolt.

255-260. oldal, Május 4., péntek, 8/2. (Ciceró, 2013)

5 hozzászólás
ZitussKa>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Nem is tudom. Azt hittem, azért csókoltad meg, mert jelent neked valamit… – motyogtam.
     – Mi van? – kérdezte Cortez, tökre őszintén.
     – Láttalak Edinával Kinga versenye után.
     – Engem biztos nem – rázta meg a fejét ösztönösen.
     – De igen! – néztem rá hitetlenül. Most komolyan, lehet, hogy cikinek tartja, de ne nézzen hülyének! Én is ott voltam.
     – Mondom, hogy nem – győzködött.
     – A fekete-fehér kapucnis pulcsidban voltál!
     – Biztos, hogy nem. Tisztán emlékszem, hogy a verseny napján totál szétáztam, mert nem volt kapucnim – hadarta.
     – Láttam, amit láttam – mosolyodtam el gúnyosan, és lesütöttem a szemem. Igen, láttam, amit láttam! De mit is láttam? Nem kellett sokáig kutakodnom az emlékeim között, az a kép azóta is kísért minden éjjelen. Edina összekulcsolja a kezét Cortez nyaka körül, aki… na, várjunk csak. Akit csak hátulról láttam. Kapucniban. Áááááá!
     – Te jó ég! – suttogtam elképedve. – Az nem te voltál.
     – Te jó ég! – nézett rám Cortez dühösen. Egy pillanatig azt hittem egyre gondolunk. Hamar kiderült, hogy nem. – Valakinek ugyanolyan pulcsija van, mint nekem???

376-377. oldal, Június 11., csütörtök AKÁCIÓ! (Ciceró, 2010)

3 hozzászólás
Doresz>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Hát, nem! Jobb, ha tudjátok, dobni fogom Andrist, és azzal fogok járni, akivel még soha, senkinek nem sikerült! – dühöngött.
     – Borell igazgató úr? – kérdezte Kinga.

306. oldal, Október 25., kedd (Ciceró, 2012)

2 hozzászólás
blankaveronika IP>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Viki bakancsba tűrt csőfarmert viselt mintás pólóval és menő dzsekivel, haja a vállára omlott, szemfestéke kifogástalanul füstös, és kiegészítőként Cortezt ölelte át. Mint punk Barbie és deszkás Ken. Gyönyörű összkép, én meg majd megkeresem valahol az egómat. […] Ahogy Kinga odaszökkent, Olivér felkapta, erősen megölelte, és még meg is pörgette. Idilli jelenet. Lovas Barbie és lovas Ken. Ja, és ha már itt tartunk, Dorián egymagában lézengett a közönség között, amikor pedig meglátott minket, céltudatosan felénk (illetve Virág felé) indult. […] Ahogy néztem a két fekete ruhás, halálfejes kiegészítőkkel teleaggatott alakot, megállapítottam, hogy kétségtelenül ők emó Barbie és emó Ken. Klassz.
[…]
     – Sziasztok – köszöntem kissé csalódottan, mert Ricsi nem egyedül érkezett. Edina szorongatta a kezét folyamatosan. Elnéztem őket, Ricsi a saját, laza stílusában, földre lógó, letaposott farmer, bő póló, kapucnis pulcsi. Edina csinos csizmában, kardigánban és szoknyában. Hm. Pláza Barbie és raszta Ken. ☺

233-234. oldal, Október 10. szombat (Ciceró, 2010)

4 hozzászólás
Ekesgyb>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Virág és Ricsi a hintaágyban ültek, Zsolti és Kinga két, egymás melletti műanyag napozószékben, mi, Cortezzel pedig a nyugágyon. Edina szemmel láthatóan megirigyelte, hogy mennyire jól elvagyunk, mert hirtelen felindulásból átült Andris mellé, aki éppen akkor gyújtott rá. A rocker kérdőn nézett rá, mire Edina megvillantotta a híres, „barátot keresek” mosolyát.
     – Mi van? – kérdezte Andris nem túl finoman.
     – Semmi – dobálta a haját Edina. – Arra gondoltam… – kezdte –, nincs kedved valamikor moziba menni? – tette fel a kérdést minden bevezető nélkül. Az egész társaságunk döbbenten nézett rá.
     – Meghívsz? – kérdezett vissza Andris. Na, ez ütött. Mindenki felröhögött, amiért Andris direkt ekkora bunkó.
     – Hát. Nem így szokás. De mindegy, végül is állhatom a jegyeket – húzta el a száját Edina.
     – Akkor jó. Robiét is? – alkudozott Andris.
     – Nem! Miért jönne Robi is? – kérdezte értetlenül.
     – Nélküle nem megyek – jelentette ki Andris úgy, mintha ez teljesen normális reakció lenne. Cortez éppen magához ölelt, mire Edina összehúzott szemekkel megragadta Andris karját, és maga felé fordította. – Na? Mozi? Jöhet Robi is.
     – Zsír – vonogatta a vállát Andris.
     – Örülök – fogta meg Edina a kezét, és rákulcsolta az ujjait. Láttam Virágon, hogy lehajtott fejjel vigyorog, Zsoltin, hogy totál szánalmasnak tartja, Cortezen meg nem láttam semmit, mert őt abszolút nem érdekelte. Ez pedig megőrjítette Edinát. Nem tudom, miért gondolta, hogy Cortezt féltékennyé tudná tenni akármivel is, de hogy kiszemelte magának Andrist, az a világon senkit nem idegesített, inkább csak nevetség tárgyává vált.
     – Hallgatsz metált? – nézett rá Andris összevont szemöldökkel.
     – Nem, nem nagyon – ismerte be Edina. Élmény volt látni bimbózó kapcsolatuk első szárnycsapásait.
     – De tré vagy – mondta a szemébe Andris. Zsoltinak ennél a beszólásnál jött ki az ásványvíz az orrán.

91-92. oldal, Szeptember 9., péntek (Ciceró, 2012)

dorcy01>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Okidoki, szedjük össze a többieket, és lépjünk – pattant mellém Virág, akinek a hajába kis pillangók voltak tűzve, és bohém, színes sminkje miatt csak úgy ragyogott.
     – Jó, de vannak, akik még táncolnak. Például Kinga és… – mutattam a tánctérre, aztán nem tudtam befejezni a mondatot, mert nem jött ki többé hang a torkomon.
    Virág riadtan rám nézett, Ricsi Zsoltira, én Cortezre, majd Zsoltira, Andris és Robi össze, aztán ránk, Gábor értetlenül meredt a tánctérre, Jacques meg sem tudott szólalni, Macu Zsolti oldalát bökdöste, Máday eltátotta a száját, és a homlokát fogva hüledezett. Mindeközben pedig a beszélgető családok, magukat fotózó a-sok, hangosan viháncoló Kittiék és lábatlankodó alsóbb évesek között két ember egymást átölelve, kizárva a külvilágot úgy táncolt, mintha egyedül lennének. Kinga felemelte a fejét Dave válláról, majd a szemébe nézett… És megcsókolták egymást!!!!!!!
     – Úúúúúristen! – üvöltötte Virág, aztán azonnal a szája elé kapta a kezét, én pedig elkerekedett szemmel bámultam őket, és egyszerűen nem hittem el, amit látok! Kinga és Dave? Mi van??? OMG!!!!!
    Az egész osztályunk egymásra, aztán ösztönösen Zsoltira nézett, az a-sok szintén Zsoltit vizslatták, Edina leült, mert „elszédült”, Kinga és Dave pedig befejezte a csókot, és összemosolyogtak, mielőtt beengedték volna a külvilágot.

430. oldal, December 3., szombat (Ciceró, 2012)

ayachii>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Kéne nekem egy igazi „pasi” – sóhajtott Edina. – Egy olyan, aki normálisan beszél velem, és nem úgy dicsér meg, hogy „szép a pofazacskód”.

305. oldal, Október 25., kedd (Ciceró, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: Edina (Dina)
dorcy01>!

     – Köszönöm szépen – nyávogta Dina, kissé túljátszva a szerepét.
     – Semmiség – tette fel a karját Zsolti, és már vissza is indult felénk.
    És a műsor csak aztán kezdődött. Mi mind azt figyeltük, ahogy Edina izgatottan megnézi a jelvényt, majd az arckifejezése mosolyról átvált eszelős vicsorrá. A kitűzőn ez szerepelt: „Szeretettel a volt barátaidtól. Lol”.

170. oldal, Február 14., kedd, 8/1. (Ciceró, 2013)

Kapcsolódó szócikkek: Edina (Dina) · Nagy Zsolt
Treacle>!

     – […] Corteznek van valamije, ami teljesen átlagos? – kérdeztem mosolyogva, de a válasz nem Kingáéktól érkezett. Hanem a hátunk mögül.
     – Ja. A barátnője.

257. oldal, Március 6., kedd, 8/1. (Ciceró, 2013)

viky0222>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    […] utána elszabadult a pokol, mert Andris véletlenül (?) lefejelte Edinát, aki az utóbbi időben nagyon sok időt töltött a rockerekkel, így asszimilálódott, és egész egyszerűen sípcsonton rúgta.

219. oldal, Október 10., hétfő (Ciceró, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: Bernáth András (Andris) · Edina (Dina)
19 hozzászólás