Drezda helyszín
Idézetek
Paul elmeséli, hogy látta Berlint romokban, Drezdát poraiban. Az üszkös Hamburgot, Brémát. Nürnberg, Lipcse és Köln kormos vázát. Üveges szemmel mered apám két szemén át a múltba.
– Lipcsében láttam egy óvodát. 1945 májusában. Húsz kicsi gyereket egybesülve. Duisburg kikötőjéből nem maradt semmi, csak a romtenger közepén egy íróasztal, azon egy Triumph írógép. Benne a papír. Mellette egy leszakadt kézfej. A test sehol. A szoba se, a ház se, az utca se. Csak az az asztal. Az írógép az üres papírral. Meg a kézfej. … Eukaliptusz illatú arcvizet szállítottunk. Mentás szájvizet. A hadsereg tiszti állományának.
516. oldal, IV. fejezet, 79.
Amint már mondtam: nemrégiben O'Hare barátommal újra ellátogattunk Drezdába. Mérhetetlenül sokat nevettünk Hamburgban és Nyugat-Berlinben és Kelet-Berlinben és Bécsben és Salzburgban és Helsinkiben és Leningrádban is. Nagyon hasznos volt számomra az út, mert rengeteg hiteles hátteret láthattam azokhoz a kitalált történetekhez, amiket majd később fogok megírni. Ezek közül az egyik az Orosz barokk lesz, a másik Nincs csókolózás, egy másik Dollár bár, és egy másik megint Ha még egyszer összeütközünk és így tovább.
27. oldal, 1. fejezet (Szépirodalmi, 1980)
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd 88% avagy a gyermekek keresztes hadjárata
Szerény javaslat
Szabad volt-e megbolygatni
a rom-Drezda örökálmát?
Azt mondom, istenkísértés
újra fölállítani
régi tornyát Siloámnak,
ha le kellett dőlnie.
Köveit számlálni vétek,
és visszaemelni őket
az eredeti magasba
nem szabad.
Az újjáépítés-eszme
tavaszi élethazugság –
a bűnöző képzelet,
hiszen a tanúnak, s összes
ivadékainak úgyis
szembe kell majd nézniük
magával a csőddel. Ami
egyszer leomolhatott,
maradjon az anyaföldön.
Ha van eszük, befalazzák
az Óvárosba vezető
utcák, rések bejáratát,
és kizárják örökre
a vérkeringésből azt,
ami a körutak között
– a kénköves pokol helyén –
mégis megmaradhatott.
Oda többé nem dugja be
kerek orrát a villamos. –
És mert csönd van, én kimondom:
Drezda nincsen,
és kimondhatatlanul
jól van, ami van.
Drezda egyetlen lángtengerré változott. És ez a láng felzabált minden szerves anyagot, mindent, ami csak égethető volt. Az óvóhelyről másnap délig nem lehetett biztonságban előjönni. Amikor végül kijöttek az amerikaiak és az őreik, az ég koromfekete volt a füsttől. A nap csak apró, mérges gombostűfejnek látszott. Drezda most olyan volt, mint a hold: semmi egyéb, csak ásványi anyagok. A kövek forrón izzottak. S a környéken rajtuk kívül minden halott. Így megy ez.
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd 88% avagy a gyermekek keresztes hadjárata
A berlini kormánynak fel kellett adnia a Ruhr-vidék megszállása ellen meghirdetett passzív ellenállást. Az egész birodalom területére elrendelték a kivételes állapotot. A gazdasági élet vezetői kényszerítették a berlini minisztertanácsot, hogy a Szászországban és Türingiában alkotmányos úton hatalomra jutott munkáskormányok ellen fegyveres erővel lépjen fel. A birodalmi véderő bevonult Drezdába és Weimarba, megfosztotta hatalmától a szocialista kormányokat, és szuronyok segítségével kikergette a minisztereket hivatalaikból. Néhány gazdasági vezető és katona diktátornak tornázta fel magát. Egész Németországban nyugtalanság, önkény, zűrzavar, nyomor uralkodott.
854. oldal
A gyermekek mindig és mindenütt gyermekek. Anna Frank gyermek volt. Marija Rolnyikajtye, a vilniusi gettó foglya, aki nem kevésbé megrázó jegyzeteket hagyott hátra, szintén 14 éves volt csak. Babij Jar és Lidice áldozatai között is voltak gyermekek. Voltak gyermekek azok között is, akiket magában Németországban semmisített meg az SD. És hány gyermek pusztult el Drezda bombázásakor! […]
Hat természetesen nem hatszázezer. A gyermekek azonban gyermekek maradnak, s a gyilkosság is gyilkosság marad. […]
Goebbels családjának példáján […] különösen világosan lehet látni, mivel is végződik a „rettegés propagandája”. […]
A fanatizmusnak nincsenek határai. […] Az, aki nem vesz másokat emberszámba, előbb-utóbb maga is elveszti emberi mivoltát.
89-90. oldal, Gyilkosság a bunkerban (Kossuth, 1976)
Drezdában a bombázás alatt egy pincében kuporogva, kezünket a fejünkre szorítva arra az esetre, ha beomolna a mennyezet, egyszer csak megszólalt egy katona, de úgy mintha legalábbis egy báró lenne, aki a kastélyában üldögél egy hideg, esős estén: „Vajon mit csinálhat odakint a pórnép?” Senki sem nevetett, de azért örültünk, hogy kimondta. Mi legalább még éltünk. Ezt tudatosította.
14. oldal Gyerekkoromban én voltam a legkisebb
Láttam mindent összeomlani, ahogy tonnaszám öntötte magából a bombákat az ég. Úgy repkedtekaz emberek, mint egy Chagall- képen. Nagyon művészi volt, de azért egy kicsit hátborzongató is.
108. oldal, új könyvet írok