dr. Louise (Ann) Dimatto személy
Idézetek
– Várj még egy percet. Egyetlen rohadt percet, oké? – némította le Eve a készüléket. – Roarke? – és amikor válaszképp csak egy morgást kapott, ingerülten megismételte. – Kellene félmillió dollár. Meg akarok valakit vesztegetni.
– Akkor utald át a számládról, azon jóval többet is találsz. Engem pedig ne zavarj, amíg el nem bántam ezzel a rohadékkal.
322-323. oldal, Tizennyolcadik fejezet
– Pontosan érkezett, doktornő – nyögte ki végül.
– Mint mindig, hadnagy. Jó reggelt, Roarke.
– Jó reggelt – engedte el Eve-t Roarke, miközben egész jól szórakozott a két nő találkozásán. – Megkínálhatjuk valamivel? Mondjuk egy csésze kávéval?
– Sohasem tudtam visszautasítani a kávét. Kivételes otthont mondhat a magáénak – tette hozzá Louise, miközben beljebb lépett a szobába.
– Erre gondol? – kérdezett vissza Eve, miközben a hangja olyan száraz volt, mint a sivatag. – Csak addig maradunk, amíg nem találunk valami nagyobbat.
Amikor kicsapódott az ajtó, Eve még mindig a kezében tartotta a papírvirágokat. Egy fiatal, csinos, fehér köpenyes nő rontott be az irodába. Hivatásának a jelképe alatt egy kinyúlt pulóvert és kifakult farmert viselt. A még Eve-énél is kócosabb haját rövidre nyíratta.
A tekintetéből ki lehetett olvasni a készülő vihart, és a hangja is ezzel fenyegetett.
– Három percet kapnak. Várnak a betegeim, és ezen még a jelvényük sem tud változtatni.
Eve felvonta a szemöldökét. Ez a bevonulás a legtöbb esetben bosszantotta volna, de jól látta a kimerültség festette karikákat a doktornő szürke szemei alatt, és feltűnt neki a merev, védekező testtartása is.
Ő maga is sokszor a végkimerülésig hajtotta magát, ezért felismerte annak jeleit, és szimpatizált velük.
– Nagyon népszerűek vagyunk manapság, Peabody – jegyezte meg kurtán. – Eve Dallas hadnagy vagyok. Néhány betege után szeretnék érdeklődni.
– Dr. Louise Dimatto, és nem vagyok hajlandó kiadni a betegeim adatait. Sem a rendőrségnek, sem pedig bárkinek. Tehát ha csak ezért jöttek…
Hatodik fejezet, 109-110. oldal
Kivételes otthont mondhat a magáénak – tette hozzá Louise, miközben beljebb lépett a szobába.
– Erre gondol? – kérdezett vissza Eve, miközben a hangja olyan száraz volt, mint a sivatag. – Csak addig maradunk, amíg nem találunk valami nagyobbat.
Louise felkacagott és letette a retiküljét.
Tizedik fejezet, 173. oldal
– Minden tíz percből legalább kilencet gyűlöltél.
[…]
– Mondjuk úgy, hogy minden tízből csak hét és felet. Jólesett találkozni Charlesszal és Louise-zal, meg Miráékkal. Minden rendben volt, igaz?
– Tökéletesen.
– Tökéletesen a francot! – horkant fel Eve. – Talán nem hallottad, ahogy közöltem azzal a tejszínhabtorony-hajú nővel – mozgatta a kezét rövid, barna haja fölött Eve –, hogy nem, nem akarok részt venni a bizottságának a munkájában, ami az elítélt bűnözők rehabilitációjával foglalkozik és segíti visszailleszkedésüket a társadalomba, ugyanis túlságosan lefoglal, hogy börtönbe juttassam őket.
– Hallottalak, és hálás voltam, amiért visszafogtad magad és nem ütötted meg, amikor azzal folytatta, mennyivel nagyobb hangsúlyt helyez a rendőrség a büntetésre, mint a társadalomba való visszailleszkedés segítésére.
9-10. oldal, Első fejezet
– Peabody, hozz egy kávét dr. Dimattónak. Megkínálhatom még valamivel?
Louise a süteményt bámulta, amit McNab egyeden falással próbált eltüntetni.
– Almás?
McNab tele szájjal felnyögött. A hangjából egyszerre lehetett kihallani a helyeslést, a gyönyört és a bűntudatot.
– Köszönöm, abból is kérnék egyet.
137. oldal, Nyolcadik fejezet
McNab szemei elé vörös köd ereszkedett, és támadott. Az ökle célba talált, és Charles feje hátrabicsaklott. És mielőtt visszavághatott volna, kapott egy horogütést is a gyomrára.
Miközben vért köpködve és az öklüket rázva kerülgették egymást, Louise kimenekült a szobából. Amikor visszatért, a két férfi már hörögve birkózott a földön. Ő pedig rájuk borította a magával hozott jéghideg vizet.
– Ebből elég – lökte félre a vödröt, és csípőre tett kézzel megállt felettük. Azok ketten tátott szájjal bámulták. – Szégyellhetnétek magatokat. Mind a ketten. Úgy verekedtek egy nőért, mintha csak egy darab hús lenne. Ha bármelyikőtök azt hiszi, hogy ez lenyűgözné
Peabodyt, az nagyon téved. Most pedig felállni!
– Nem volt joga bántani őt – kezdte McNab.
– A világ minden kincséért sem bántanám Deliát. És ha mégis, akkor mindent megtennék, hogy jóvátegyem – simította hátra nedves haját Charles. Hirtelen minden világossá vált a számára. – Krisztus szerelmére, maga idióta, bevallotta már neki, hogy szerelmes belé?
262-263. oldal, Tizenötödik fejezet
– Dallas – hívta félre Eve-et Louise. – Segítenél nekem a konyhában?
– A konyhában? Én?
– Csak egy perc az egész.
– Ó. Oké – követte Eve Louise-t. – De ugye nem fogunk főzni, vagy ilyesmi?
– Ilyen szerénynek látszom? A vacsorát a sarki étteremből hozattam. Csak ki kell szedni a dobozból, és tálalni, azzal meg egy perc alatt elkészülök – kortyolt bele Louise a borába, és a pohara fölött alaposan megnézte Eve-et.
– Vigyázol te eléggé magadra?
– Micsoda? Miért?
– Mert nagyon kimerültnek látszol.
– A francba. Pedig jó öt percet töltöttem azzal, hogy festéket kenjek az arcomra. Ezek szerint nem volt semmi értelme.
– A szemeden látszik a fáradtság. Orvos vagyok, tudom, mit kell figyelni. Megértettem volna, ha azt mondod, hogy ma este pihenni akarsz.
242. oldal, Tizennegyedik fejezet