Delila személy

Néztem a folyót, a várost, és mély lélegzetet vettem, ez adott erőt a rám váró rettenetes élmény elviseléséhez. A Sámson megvakítása című hatalmas Rebrandt-kép volt ez, amelytől féltem, amely keservesen megkínzott, s amelytől nem szabadulhattam. Úgy éreztem, mintha a szemem láttára játszódott volna le az egész, s mivel itt éppen arról a pillanatról van szó, amikor Sámson elveszíti a szeme világát, szörnyű dolognak lehettem tanúja. A vakoktól mindig is féltem egy kicsit, sose mertem sokáig nézni őket, noha látványuk lenyűgözött. Bűntudat fogott el velük szemben, hiszen ők nem láthattak engem. Itt azonban nem a végérvényes állapot, a vakság volt látható, hanem a megvakítás.
Ott fekszik Sámson, a melle meztelen, az inge letépve, felhúzott jobb lába a levegőbe mered, lábujjai az iszonyatos fájdalomtól görcsbe rándulnak. Az egyik páncélsisakos, vértes katona, föl hajolva, már jobb szemébe döfte a tőrt, vér fröccsen Sámson homlokára, a haja rövidre nyírva, az alatta fekvő katona lefogja és tartja a fejét. A kép baloldalát egy másik martalóc alakja foglalja el. Ez a szétterpesztett lábakkal álló és Sámson felé hajló alak mindkét kezével megmarkolja az alabárdját, és Sámson behunyt jobb szemét célozza meg vele. A kép felét átszelő alabárd fenyegetően jelzi, hogy a megvakítás meg fog ismétlődni. Mint mindenkinek, Sámsonnak is két szeme van, az alabárdosnak csak az egyik szeme látszik, amint Sámson véres arcára és a bevégzendő feladatra figyel.
A csoportozat, ahol minden történik, kívülről van megvilágítva, s közülük is Sámsonra esik a legtöbb fény. Az ember képtelen levenni róla a szemét, ez a megvakíttatás még nem maga a vakság, csak az lesz, és nem tart igényt sem sajnálatra, sem kíméletre. Azt akarja, hogy lássák, és aki látta, tudja, mit jelent a megvakíttatás, és vegye észre mindenütt. Van egy szempár a képen, amely makacsul nézi e műveletet, félre nem néz egy másodpercre sem, Delila két szeme ez, Deliláé, aki diadalmasan iparkodik kifelé, egyik kezében az ollóval, másikban Sámson levágott fürtjeivel. Vajon attól az embertől fél, akinek a haját viszi? Vagy attól a még meglévő fél szemtől menekül? Ahogy visszanéz rá, gyűlölet és gyilkos izgalom sugárzik arcáról, amelyre ugyanannyi fény esik, mint a megvakítottéra. Szája félig nyitva, épp most kiáltotta: „Rajtad a filiszteusok, Sámson!”
Érti-e vajon Sámson Delila szavát? A filiszteusok szót bizonyára érti, így hívják Delila népét, akik közül sokat levert és megölt. Delila a két döfés közben néz Sámsonra, és nem fogja hagyni, hogy még meglévő fél szeme megmaradjon, nem kiáltja majd azt, hogy „Kegyelem!”, és nem veti magát a tőr elé, s nem fogja a kezében tartott fürtökkel, melyekben Sámson ereje lakozott, betakarni áldozatát. Mire néz vissza hát? A megvakított szemre és a másikra, amelyet mindjárt megvakítanak. Arra vr, hogy még egyszer döfjön a vas. Az ő akarata által történik minden. A páncélos katonák meg az alabárdos csak az ő akaratának végrehajtói. Delilának sikerült megfosztania Sámsont az erejétől. Elvette az erejét, de még mindig gyűlöli Sámsont, és retteg tőle, és gyűlölni fogja, amíg csak eszébe jut, hogyan vakítatta meg, és hogy gyűlölhesse, örökké emlékezni fog rá.
Ennek a képnek a pédáján – amely előtt gyakran álltam – tanultam meg, mi a gyűlölet.

139-141. oldal

PAUL VERLAINE: BÖRTÖNUDVARBAN

Az udvart szarkaláb lepi
akár a rab
arcát, aki
a nagy falak
mentén botorkál roskadó
lábszárakon
s kört körre ró
fénytől vakon.

Filiszteus s Delila már
nincs, Sámsonok!
Sors malma jár,
csak húzzatok.
Kit a Jog megtiport s kivet,
őröld magad
lelked, hited
és vágyadat!

Mennek! kopogó bocskoruk
kövön tapos,
pipás soruk
alázatos.
Csitt! vagy sötétzárkába mégy,
sóhaj se száll,
s gyilkos tüzét
ontja a nyár.

Ez a porond elrémítő;
mégis nyugodt,
s akármi jő,
edzett vagyok:
mért becéznél, Társadalom,
ha kőkemény
rended vakon
megszegtem én?

Csavargók, vén enyves-kezek,
sok mákvirág,
ti kedvesek,
ti hű komák,
rójuk csak békésen körünk,
bölcs pipaszó
közt rájövünk:
henyélni jó.

Kálnoky László fordítása

378-379. oldal, (Dacia, 1980)

Hiszen nem is rossz dolog az a bibliaolvasgatás. Az ember leül az ezerholdjának a kellős közepébe, a vadgesztenyefa árnyékába, a címeres karosszékbe, jóllakott hassal, behűtött italok társaságába, azután fogpiszkálás közben elolvassa, hogy a régi zsidó családokban micsoda vérfertőzések voltak, hogy ette meg a hét sovány tehén a hét kövéret, hogy Sámson mivel verte agyon a filiszteusokat, hogy Józsua hogyan állította meg a napot, hogy a bírák milyen vén kéjencek valának, hogy ki hogyan tudott már csalni akkor is, hogy Sámson urat hogy csábította el Delila kisasszony és így tovább, míg aztán a végén meg nem tudja, hogy Jób urambátyámat, az volt a flegma! miféle nyavalyák kínozták, osztán a béketűrésből mégse tudta kihozni még maga az Isten sem.

Book II