Éppen akkor aludtál el, amikor majdnem kiderül a főhős anyukájának titka. Hogy merészelted? Holnap este visszajövök, és akkor befejezed. Egyébként meg horkolsz, ráadásul szörnyű a leheleted.
A repülőtérhez érve leparkolunk, ezúttal sokkal messzebb attól, ahol máskor szoktunk. Ahogy a kerítés felé sétálunk, csodálkozva veszem észre a lakat nélküli kaput. Holder felemeli a reteszt, kinyitja, és udvariasan int, hogy menjek csak előre.
– Van kapu? – kérdezem összezavarodva. – Akkor miért kellett kétszer is a kerítésen bemásznunk?
– Mindig nyári ruhában jöttél. Hol maradt volna a móka, ha csak betessékellek egy kapun? – válaszolja vigyorogva.
– Ha gondolja, szívesen csatlakozom Skyhoz reggelente, mondjuk egy hétig. Az iskolában letudok ugyan pár kört, de az nem valami sok. Így biztos lehetne benne, hogy nem történik semmi baja.
Aha, leesett. Szóval ezért olyan ismerősek azok a kockák a hasán. Reggel láttam őket a sportpályán.
Fülig ér a szám. Ez volt minden idők legjobb visszautasítása. Igazából a hátralévő életem minden egyes napján visszautasíthatna, ha ilyen bókban lenne részem utána.
– Részeg vagy?
Ujját az ajkamra nyomja, hogy elhallgattasson, próbálja abbahagyni a nevetést, de képtelen rá.
– Nem. Vagyis de.
– Mennyire?
[…] – Elég részeg ahhoz, hogy mindenféle disznó dolgokat akarjak csinálni veled, de ahhoz még nem elég részeg, hogy ilyen piásan akarjam megtenni. És csak annyira részeg, hogy holnap azért emlékezzek rá, ha meg találnám tenni.
– Miért van olyan ízed, mint a limonádénak?
Ezen megint elkezd vihogni.
– Csak ilyen gagyi gyümölcsös italok közül lehetett választani. Csajoknak való piától rúgtam be. Tudom, ez elég ciki és egyáltalán nem szexi.
– Hát, nekem ízlik – mondom, és közelebb húzom magamhoz.
– Maradj! – mondom. – Kérlek… Csak feküdj mellettem. Párnákat is tehetünk magunk közé. Megígérem, hogy nem csábítalak el. Csak egy órát. Nem akarom még, hogy elmenj.
– Jön – mondja a lány a bokor mögül kilesve, és négykézláb közelebb kúszik hozzám.A föld elég hideg, nem akarom letenni a kezem, de már fáj a térdem. – Less! – kiáltja a fiú.Egyre hangosabban hallom a lépéseit.Csoszog egy kicsit.Régóta itt vagyunk, biztos unja már a keresgélést.A bokrokat elkerülve leül az ajtó előtti lépcsőre, majdnem velünk szemben.Ha felemelném a fejem, pont az arcába néznék. – Meguntam a keresést! Megfordulva Lessre nézek, hogy odaszaladjunk-e hozzá.A fejét rázva szorítja mutatóujját a szájára. – Hope! – kiabálja a fiú, még mindig a lépcsőn ülve.– Feladom. Körülnéz a kertben, sóhajt egyet.Motyog valamit, aztán belerúg egy kavicsba, amitől kuncognom kell.Lesslie oldalba bök, hogy maradjak csendben. Dean elneveti magát.Először azt hiszem, hogy meghallott minket, de aztán leesik, hogy csak magában beszél. – Hope és Less – ismételgeti az orra alatt.– Hopeless. Megint kacag, és már állva kiabál, tölcsért formázva a kezéből: – Halljátok?Ti ketten reménytelenek vagytok! Lesslie elneveti magát kettőnk összegyúrt nevének hallatán, és előmászik a bokorból.Követem a példáját.Éppen akkor tápászkodom fel, amikor Dean megfordul, és ránk néz. – Reménytelenek – rázza a fejét mosolyogva, amikor meglát minket, piszkos térddel és pókhálós hajjal.
