David Pennington személy
1 hozzászólásIdézetek
Lassan szívtam be a füstöt, az ismerős New York-i szmoggal együtt. A kapcsolatom ezzel a várossal olyan kettős volt, mintha egy olyan szeretőm lenne, aki szétrombolja az elmémet, mégis imádom. Rosszat tett nekem, mégis ragaszkodtam hozzá.
[…] A veszélyes viszony ellenére továbbra is szerelemes voltam a csaló felhőkarcolók sziluettjébe. Tudtam, hogy mindig hiányozni fognak. De a gyomoromban a szabadság és a rombolás iránti düh lassan alkotási vággyá alakult.
237. oldal
A lány volt az egyetlen ragasztó, ami egyben tartotta a darabjaimat.
A tűz fényében még hasonlóbbnak tűnt az arcuk. Szerettem elnézni azt a különleges köteléket, amit a biológia karcolt rájuk. Mintha David mozdulatai Chris árnyékai lettek volna, nem tökéletesen ugyanolyanok, csak épp annyira, mint amikor a táncoló lángok vetítenek a falra egy hasonló jelenséget. Kizártam a beszélgetésüket, csak a mélyen duruzsoló, szinte egyforma hangjukat hallgattam.
Zsibbadó szájjal, egy pohár vodkával a kezemben rogytam le az előszobában.
(első mondat)
Én azt alkoholt furcsa, folyékony ellenségnek tekintettem, ami gonosszá változtatja az embereket. Nem kellett sok idő, hogy teljesen megváltozzon róla a véleményem.
54. oldal
Aznap este szerettem a testvéremet, szerettem azért, hogy megmentett anyámtól, szerettem azért, mert megmentett saját magamtól.
415. oldal