David Pennington személy
1 hozzászólásIdézetek
Tudtam, hogy egyszer tényleg el fogok menni. A pokolban nem lehet sokáig sérülések nélkül élni.
Aznap este szerettem a testvéremet, szerettem azért, hogy megmentett anyámtól, szerettem azért, mert megmentett saját magamtól. Átjárt szelíd, vigyázó énje, ami születésem óta elkísért.
Hetvenéves koromban is velem lesz. Ez nem is történhetne másképp.
415. oldal
Chris szorosan magához húzta az öccsét. Ekkor kezdtem el kapiskálni, hogy nekik nem számít a középiskola. Az ő életük nem a szurkolólányokról, a különórákról vagy a menő bulikról szól. A két fiú a túlélésért harcolt. Nem értettem, hogy ennek miért kell így lennie. Tehetetlen dühöt éreztem az anyjuk iránt, aki elszakította tőlem életem első szerelmét.
– Bezártál – mondtam szárazon.
Chris összerezzent a hangomra, majd rám nézett. Komoly maradt a tekintete akkor is, amikor meglátta a konyakosüveget a kezemben.
– Már négy napja bezárlak.
Csak ennyit mondott, majd lepakolta a táskáját a konyhaasztalra. Az érdektelenségétől egyre hevesebben vert a szívem.
– Rosszul is lehettem volna! Összeesek, aztán meghalok.
– Azon az sem segített volna, ha nyitva van az ajtó.
329. oldal
Kézről kézre adtuk és sört ittunk rá, mintha egy iszonyatos nagy buliba készültünk volna, ami csak berúgva lehet az igazi. Ehelyett csak két elkeseredett, gyászoló harmincas voltunk.
133. oldal
Az égen szürke felhők sorakoztak a fülledt meleg ellenére, amelyek akár egy vihar előjelei is lehettek. Akartam, hogy tomboljon az égi háború, egyszerűen gyűlöltem, hogy lehet szép idő is, miközben a bátyám nincs életben.