David Charleston személy

– Ne csinálj hülyeséget!
– Ne aggódj! – suttogtam a vonalba. – Profi vagyok hülyeségből.
– Micsoda?
– Mármint… messziről kilövöm a hülyeséget, mert olyan jól ismerem. Ahogyan a szellemirtó a szellemek búvóhelyét. Olyan vagyok én is. Hülyeségirtó.
– Ne mondd ki többé ezt a szót! – sóhajtott fel a Prof.

Ha létezik az egész emberiségre érvényes állítás, akkor az az, hogy idővel mindent megtanulunk erjeszteni.

Abszolút nem voltam kocka. Csupán az a típus, aki sokat van egyedül, és teljességgel egyetlen, mindent elsöprő dologra összpontosítja a figyelmét.

– Most nincs kedvem megölni téged… – suttogta.
– Sosem kaptam még szebb bókot. – feleltem.

A szikrába is! Egy óriás! Mintha az egyik favágó felfalt volna egy másik favágót, és erejük egyetlen óriásfavágóban volna…

He shrugged and chewed his last bit of hot dog. He grimaced. “I do not think I can forgive you for that, David. It was terrible. Tastes should complement one another, not hold all out war with one another.”
“You finished it.”
“I did not wish to be impolite.” He grimaced again. “Truly awful.”

“David, he’s multiplying. There are hundreds of him, running for you.”
“It’s okay. I’m a rhinoceros astronaut.”
She was silent a moment. “Oh, sparks. You’re going delusional.”
“No, no. I mean, I’m surprising. I’ll surprise him. What’s the most surprising thing you can think of? Bet it’s a rhinoceros astronaut.”

“I wanna kiss you!” I shouted. “Like the wind kisses the ra-i-ain!”
I belted out the song as loudly as I could. Tia had played it earlier, and I knew the words, though I’d been too distracted by the whole getting-strangled-then-getting-shot thing to listen closely.
I’d heard it as a child, played time and time again on the radio until I and pretty much everyone else got sick of it.

Nem hittem volna, hogy a tervemnek van gyenge pontja. Mindent kigondoltam, és mindent elsimítottam, mint az arctisztító a kamaszok bőrét.

Muszáj mondanom neki még valamit. Valami romantikusat. Valamit, ami leveszi a lábáról.
– Olyan vagy, mint egy krumpli! – ordítottam kétségbeesetten. – Krumpli az aknamezőn!

218. oldal, 22. fejezet