Dante Thiago Alejandro Marrero személy
Idézetek
Dante magához húzta, hátrasimított egy Tella arcába hullott hajtincset. Aztán az ujjai gyöngéden körbesimogatták szájának vonalát.
– Én addig a pillanatig soha nem akartam valaki más lenni, amíg meg nem láttam, hogy megcsókolod a táncparketten.
– Neked kellett volna először fölkérned táncolni.
– Legközelebb meg is teszem – Dante ajkai csókot leheltek Tella homlokára. – Higgy nekem Donatella. Ha most ébren maradsz, míg biztonságos, meleg helyre viszlek, ígérem, soha többé nem engedlek el úgy magam mellől, mint aznap éjjel. Együtt rendbe hozzuk ezt az egészet.
299
– […] Majdnem olyan jóképű vagy, mint amilyennek hiszed magad.
184. oldal, 16. fejezet
Dante szájából ez az „aludtál” meg a „szobámban” meglehetősen botrányszagúra sikeredett.
– Úgy látod, mintha éppen ellöknélek?
– Nem, most nem, de ez a szándékod – két ujját Tella álla alá téve fölemelte és maga felé fordította a lány arcát. Az egyik keze továbbra is a kötélövön nyugodott a derekán, a másikat az állától elindulva lassan, finoman végigsimította arcának élén. Tella eddig azt hitte, hogy Dante szeme olyan sötét, hogy már feketébe hajlik, de most a fáklyák ragyogó fénye alatt olyannak látszott, mintha aranybevonata lenne, telve vágyakozással. Úgy nézett rá, mint aki szerette volna, hogy belevesszen a tekintetébe, hogy aztán ő legyen az egyetlen, aki megtalálhatja.
De Tella tudta, hogy ez nem az ő megtalálásáról szól, hanem egy csomag kártyáéról. Meg a Fátumokról és az élet-halál fölötti hatalom megszerzéséről. Szerette volna megismerni, milyen lehet az, ha valaki ilyennek, mint Dante, egyszer valóban beleveszne a tekintetébe, és bízna benne, hogy a fiú megtalálja őt.
359. oldal, 31. fejezet
– Úgy látom, megpróbálsz behúzni engem a csőbe.
Legend szája ravasz mosolyra húzódott. Az előző éjjel illúziónak tűnt, de ma este sokkal inkább a fekete ismerős árnyalataiba öltözött Danteként lépett fel. De míg Dante általában kedélyes volt, Tella önkéntelenül is arra gondolt, hogy az álom fagyos hőmérséklete Legend valódi természetét tükrözi.
– Nem valami értékes holmi, de én szeretem, ha nálam van. Ez az én mágikus szerencsepénzem – nyújtotta érte a kezét.
Dante erre nyomban visszahúzta a magáét, majd földobta a bronzérmét a levegőbe, aztán ügyesen elkapta.
– Nahát, érdekes, épp ezt választani szerencsehozónak… – mondta, és hirtelen sokkal komolyabbnak tűnt, mint eddig, vastag szemöldöke éket rajzolt szénfekete szempárja fölött, ahogy újra meg újra földobta az érmét a levegőbe, majd végigpörgette tetovált ujjai között. – Nagyon sok furcsaságot tapasztaltam már a Caravalban, de még sosem láttam senkit, aki ilyesmit hordott volna magánál szerencsepénznek.
– Talán mert én szeretek eredeti lenni!
– Vagy talán mert neked fogalmad sincs róla, mi ez – vágta rá Dante, és győzedelmes hangszínén érződött, hogy egyre jobban szórakozik.
– Miért, szerinted, mi ez?
– Azt mondják – dobta fel Dante a pénzdarabot –, ezeket az érméket a Fátumok készítették. Az emberek csak úgy hívják őket, „balszerencsepénz”.
– Hát, akkor nincs mit csodálkoznom, hogy sose vált be – felelte Tella erőltetett nevetéssel, de valami keserűség vegyült bele talán saját ostobasága miatt, hogy nem ismerte föl, miféle érme ez.
42. oldal
– Kérve kérlek, nehogy abbahagyd miattam ezt az izgalmas beszédet! – kiáltott oda neki Dante, kizökkentve a gondolataiból. – Esküdni mernék, hallottam én már tőled sokkal cifrább káromkodásokat is!
– Sértegetni akarsz, mert csúf szavakat használok?
– Inkább kérlellek, hogy használj még csúfabb szavakat – Dante hangja suttogóra váltott, és Tella úgy érezte, ez a hang képes beleakaszkodni a ruhája hátát összefűző masnikba, és szépen lassan kibontani őket.
