!

Daniel Bolt személy

B. M. Grapes: Jóslatok hálójában

Idézetek

>!
Dorothie

-Én mindig is szerettelek. Akkor is, mikor csetlő-botló szeleburdi csitri voltál. Most pedig, hogy gyönyörű nő lett belőled, még jobban szeretlek, mint valaha.

337. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Daniel Bolt
>!
Leseratte

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

– Nem ez a szép, hanem ami fenn van – mutatott a fejünk fölé, és hátrébb lépett.
A fekete égbolton milliárdnyi apró lámpás villódzott.
– Hű, ez tényleg klassz!
Majdnem kitört a nyakam, de nem tudtam elszakadni a látványtól. Két év alatt még egyszer se jutott eszembe, hogy megcsodáljam a Hot Hill-i égboltot, pedig pazar volt New York szürke, néhány gyenge fényfoltot felvillanó egéhez képest.
Daniel leterítette a fűre zakóját, mindketten ráheveredtünk. Bár napok óta hűvös volt a levegő, most nem fáztam. Egy zakó nem elég nagy ahhoz, hogy betartsuk a tízcentis tisztes távolságot, melyet kapcsolatunk jelenlegi szakasza indokolt volna.
Daniel kinyújtotta a karját, arra fektettem a fejem.
Olyan közel voltam hozzá, hogy nemcsak testének melegét és bőre illatát éreztem, de minden lélegzetvételét is. Alig vettem levegőt, hogy minden apró szusszanását hallhassam, de végül nem tudtam visszatartani lelkesedésemet.
– Mennyi csillag! Legalább ezer!
– Állítólag öt-hatezer csillag látható szabad szemmel, ha tiszta az égbolt- ő nem a csillagpettyeket figyelte, hanem engem.
– Nézd azt, milyen fényes! – böktem a legfényesebbre.
– Az a Jupiter! Most két csillag között jár, de ha holnap is eljönnénk, már másutt lenne. Bolyong a csillagok között.
– Te jó ég, miket tudsz!
Csodálattal telve ráemeltem a szemem. A karját lejjebb csúsztatta a vállamon, és magához ölelt, de a feje nem mozdult, az eget kémlelte.
– És az mi? A szürke folt. Az nem csillag.
– Nem, az az Androméda-köd – magyarázta. – Tudod, mi az?
– Azt hiszem, egy galaxis. Olyan, mint a mi Tejútrendszerünk.
– Így van – mint egy jó tanár elégedetten bólintott –, kétmillió fényévre van tőlünk.
– Ó… vagyis nem azt látjuk, milyen most, hanem azt, milyen volt kétmillió éve.
– Igen.
Elhallgattunk, és gondolatainkba burkolózva csodáltuk az eget.
Oldalra fordultam, a mellkasára borultam és átölelte, azonnal viszonozta is a mozdulatot, így két karja foglya lettem. Becsuktam a szeme, és hallgattam, ahogy szíve ütemesen dobolt.
Engedett a szorításon, kihúzta a fejem alól a karját, és oldalra fordult. Szememet résnyire nyitottam, s ahogy ránéztem, ismeretlen vágy csillant a szemében. A sötétben is jól látható sóvárgás volt ez, mely valószínűleg csak nekem nem tűnt fel eddig, de ami régóta izzíthatta Daniel szívét.
Bal kezére könyökölt, jobbját pedig felém nyújtva először a karomat simította végig, majd vállamról az arcomra, hajamra csúszott a tenyere, végül megállapodott a tarkómon, és közelebb húzott magához. Bal karját visszacsúsztatta a fejem alá, annyira magához szorított, hogyha akartam volna, se tudok menekülni, de eszembe se jutott. A legjobb helyen voltam. Kedvesem karjaiban. Ajkát lágyan a nyakamhoz érintette, majd forró lehelete végigszánkázott az arcomon, míg csak el nem érte az ajkamat. Ajka édessége és nedvessége bombát robbantott bennem. Néhány percre elveszett az idő, és nem maradt más, csak Daniel.
Csak csókolt és csókolt, újra és újra, egy örökkévalóságig vagy csak egy percig? Nem tudom, mert rajta kívül megszűnt a világ.
Végül egymással eltelve újra a csillagok felé fordítottuk a tekintetünket.
Legszívesebben örökre ott maradtam volna Daniellel a tisztáson, nem törődve hideggel, éhséggel, sulival, gondokkal, de tudtam, hogy a szüleim aggódva várnak. Nagy nehezen rászántuk magunkat, hogy hazainduljunk.
Otthon még sokáig a csillagokon járt az agyam, és Danielen. Főleg Danielen.
Reméltem, vele álmodok.
De az álom csak addig jó, amíg nem válik rémálommá.

376-379. oldal (Könyvmolyképző)

Kapcsolódó szócikkek: Ada Morne · Daniel Bolt
Hirdetés