Dan Cahill személy
Idézetek
– Ööö, nézze, haver, tiszt úr, ezek a srácok. A Kabrák. Hát, igazából egy srác meg egy lány. Kiraboltak minket, oké? Comprendo? A jegyek Cahill névre szólnak és ők nem Cahillek… hát technikailag igen, de az a család egy másik ága, ők izé, Janusok, vagyis Lucianek, és mi nem tudjuk, mik vagyunk, vagyis hogy melyik ág, de rokonok vagyunk… akárhogy is, mind benne vagyunk valamiben, egyfajta csatában a nagyanyánk végrendelete körül, mondhatnánk, de ez egy hosszú történet, és MEG KELL ŐKET ÁLLÍTANI! PRONTO!
– Hát, tessék – mondta Dan keserűen. – Egymillió éves öreg fickó, aki valószínűleg fiatal korában sem volt a buli lelke. Hé, hogyhogy nem mozog?
Amy figyelte, amint Alistair bácsi feje a vállára bukik, állkapcsa elernyed, szája nyitva.
– Szerintem meghalt.
Dan a szemét meresztette.
– Tényleg?
– Persze, hogy nem, tökfej. Elaludt.
A nevelőnőnek elkerekedett a szeme.
-Mi történt?
-Nem a mi hibánk! – gagyogta Dan. – Azok a fickók őrültek! Mini Darth Vaderek maszk nélkül.
Zs oldal ???
– Dal-árda… – ismételte Dan. – Mit csináltak ott, beárazták a dalokat?
– Ez egy régi szó a kórusra – mosolygott Amy. – Anya és apa is énekeltek az egyetemi dalárdában. Kiskorunkban sokszor átjöttek a barátaik, hogy a capella énekeljenek. Vagyis hangszeres kíséret nélkül. Kottákat hoztak. Néha Grace is átjött meghallgatni. Én is szerettem. Különösen, ha ezek a gyönyörű dalok németül vagy franciául szóltak.
– Tudom, te betegesen vonzódsz az unalmas dolgokhoz – jegyezte meg Dan.
32. oldal, 4. fejezet
– ÁÁÁ! – kiáltotta Nellie.
– ÁÁÁ! – kiáltotta Dan is az anyósülésről.
– Mi ütött belétek? – kérdezte Amy hátulról. Felnézett a Shakespeare-könyvek kupaca mögül, amikbe egyből beletemetkezett, mihelyst kihajtottak az autókölcsönzőből, és elindultak Stratford felé.
– Már megint elfelejtettem, hogy itt a rossz oldalon kell hajtanom! – mondta Nellie. – Vagyis, a nekik jó oldalon… vagyis a balon, ahol ezek vezetnek, de…
– OTT EGY AUTÓ! – kiáltott fel Dan. Az autó az ő sávjukban hajtott.
– Kerüljem ki jobbról? – motyogta Nellie. – Vagyis balról? Hogy én milyen balfék vagyok! Tényleg, fé- keznem kell! ÁÁÁ!
Nellie az utolsó pillanatban balra kapta a kormányt. Kihajtott a fűre, és csak ült ott remegve, ahogy a többi kocsi elhúzott mellettük.
– Nem vagyok benne biztos, hogy menni fog – vallotta be végül.
– Ugyan, miért ne menne? – kérdezte csodálkozva Amy. – Nellie, nem ez az első alkalom, hogy a rossz oldalon kell hajtanod. Gondolj csak Dél-Afrikára!
– Olyan voltál, mint egy Forma-l-es pilóta! Végigszáguldoztuk az országot! – emlékeztette Dan. – Nel-lie, te vagy a legjobb sofőr!
Ez akkor lett volna igaz, ha a legjobb a legveszélyesebb szinonimája lett volna. A fiú számára lehet, hogy az is volt.
– Igen, általában az vagyok – értett egyet Nellie. Amikor letörölte a homlokát, tenyere izzadságtól csillogott. – De az egész olyan furcsa! Most minden olyan valóságos. Dél-Afrikában olyan volt, mintha egy videojátékban lettem volna. Most már… tudom, miről szól a kulcsvadászat, és hogy mennyire fontos. Hirtelen olyan nagy lett a… felelősség!
– Miért? Ha Dél-Afrikában, vagy bárhol máshol, egy másik kocsit vezetve kinyírtál volna bennünket, akkor is felelős lettél volna a megölésünkért – mondta Dan. – Még akkor is, ha nem tudod, miről szól a kulcsvadászat!
– Kösz! Most már tényleg sokkal jobban érzem magam – felelt Nellie gúnyosan.
– Várjatok egy kicsit! – kiáltott fel Amy. – Ezt tudom! Grace beszélt erről, még kicsi koromban!
– Hogy lehet, hogy te mindig előásol valami furcsa beszélgetést Grace-szel millió évvel ezelőttről? – kérdezte Dan, ahogy hirtelen elöntötték az érzelmek. – Csak néhány hete ment el, és én a hangjára is alig emlékszem.
Jeges szél, nulla fok.
Kipipálva.
Mocskos hókupacok a járdán.
Kipipálva.
Holnap matekdoga.
Kipipálva.
Készülés: nulla.
Kipipálva.
Társadalomismeret unalomfoka a tízes skálán: tízes.
Kipipálva. ( Egy nagy sóhajjal.)
Dan Cahill állapota: normális!
175. oldal, Amy és Dan Cahill napjainkban