Csokonai Vitéz Mihály személy

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
Szabó Magda: A macskák szerdája
Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból
Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös
Sütő András: A lőtt lábú madár nyomában
Ignotus: Emma asszony levelei
Szép Ernő: Emberszag
Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös / A gavallérok
Petőfi Sándor: Útirajzok
Perjéssy-Horváth Barnabás: Kollégium-blues
Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon
Szabó Pál: Isten malmai
Szilágyi Domokos: Világ hava
Balázs Mihály – Fényi András – Hegedűs András: Írók, képek
Vargha Balázs: Csokonai Vitéz Mihály
Ady Endre: Az Illés szekerén
Csokonai Vitéz Mihály: Vitéz Mihály ébresztése
László Noémi: Feketeleves
Mikszáth Kálmán: A lohinai fű / A két koldusdiák / A beszélő köntös
Szép Ernő: A Hortobágy
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké
Sajó László: Magyar versek
Bánfalvi Mária: Iniciálék
Cserna-Szabó András: Veszett paradicsom
Krzysztof Varga: Mangalicacsárdás
Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Papp Tibor: Emlékmeder
Szív Ernő: Az irodalom ellenségei
Sümeginé Tóth Piroska: Virágirodalom
T. Mérey Klára – Kaposi Zoltán: Kaposvár ipartörténete
Porkoláb Tibor: „Nagyjainknak pantheonja épűl”
Nyáry Krisztián: Írjál és szeressél
Háy János: Kik vagytok ti?
Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca
Fábián Janka: A szabadság szerelmesei

Idézetek

szadrienn P>!

Észrevettem, hogy a bejárat után jobbra, a díszsírkertben pihen egy ismerős költő bácsi, Fazekas Mihály, a Lúdas Matyi szerzője; viszont kedvencemet, a Petőfi-vers szerint csapot-papot odahagyó Csokonait hiába kerestem az egykori polgármesterek, élsportolók és tüdőgyógyász-professzorok között. Az ő csontjait, bár tervezték, sohasem hozták eredeti nyughelyükről a Nagyerdő földjébe. Az ő komor acélgúlájával csak évekkel később találkoztam a Dorottya utcán.

Kapcsolódó szócikkek: Csokonai Vitéz Mihály · Fazekas Mihály
9 hozzászólás
dorcy01>!

    Ennél már csak az volt jobb, amit Kingával játszottunk. Mivel ő őrült, és a barátságunk miatt kicsit én is azzá váltam, vele a „hirtelen halál” típusú kikérdezést választottuk, ami abból állt, hogy a nap bármely pillanatában felhívhattuk egymást egy villámkérdéssel (bármelyik tárgyból), és kapásból kellett rá válaszolni. Hajnali négykor két csengésre felvettem a telefont, és elmondtam neki Csokonai életrajzát. A fürdőkádban relaxálva fogadtam a hívását, és csukott szemmel ledaráltam a matek definíciót. Vacsora közben elnézést kértem anyuéktól, és gyorsan felkaptam a telefonom, majd elégedett vigyorral válaszoltam franciául. Mondjuk, Kinga sem járt jobban: futás közben csörögtem rá a beugratós nyelvtan kérdésemmel, aztán a táncórája ideje alatt sem hagytam pihenni, így salsázva mondott fel nekem egy Ady-verset. Haha. ☺

92-93. oldal, Április 22., vasárnap, 8/2. (Ciceró, 2013)

Frank_Waters I>!

Ki hiányzik?

Mindenki. Nekem minden magyar író hiányzik Vörösmartytól Máraiig, Pázmánytól Hajnóczy Péterig. Most nem a magánveszteségemre gondolok, azaz nem arra, hogy milyen jó lett volna velős csont után kajtatni Krúdyval, csajozni Szabó Lőrinccel, vagy szerelmesnek lenni Csokonai Liliként Kosztolányiba, félni Babitstól, berúgni Vitéz Mihállyal, sétálni Arannyal, utazni Jókaival, okosnak lenni Keménnyel, el gatni-getni (Tandori szava) Pilinszkyvel, meg nem nevezhetőket művelni Csáthtal, focizni Petőfivel,

mindez nagyon jó volna, hasznos és barátságos, de főképpen az volna jó, hogy velük másféle szellemi térben vagy légben volnánk, tehát azokra a helyzetekre gondolok most inkább, amelyekből ezen emberek hiányoznak, s hiányozván mi őket, finoman szólva, mérsékelten oldjuk meg, mert természetesen ezek úgynevezett megoldásra váró helyzetek, fokozódók.

Nemcsak egyéni kvalitásaik révén működtek jobban eleink, hanem mintha a szellemi élet egésze is jobban lett volna trenírozva, a bármikori, mozgékonyabb, találékonyabb, bátrabb, függetlenebb volt… Ez valószínűleg túlzás, és mindez csupán messziről ilyen sima; bár érthető, ha sóvárogva gondolok egy Eötvös, egy Kemény politizálására, vagy akár egy Karinthy-glosszára, ami helyére tenne egy szokásos irodalmi csip-csup ügyet, ami körülményeink közt nyílván mértéktelenre dagadna, volna sértődés, értelmezés, magyarázat, előbb-utóbb zsidózás és magyarozás, le – le le, ti…, csak épp az a nyolc sor nincs, a glossza, amely helyére tenné az egészet, több szóra sem érdemesnek nyilvánítván… Sokszor nincs helyük a helyükre teendő dolgoknak, így állunk. Helyteremtés, ez kell következzék, nem csupán helykeresés.

Hajnóczy is hiányzik. De jellemző, hogy ez nem magamtól jutott az eszembe, hanem csak mert hallottam egy rádióműsort róla (Markovits Ferenc munkája). A rossz emlékezés buta emlékezés, az emlékezőt sújtja. Mielőtt elmondanám, hogyan is hiányzik Hajnóczy, elmondom legszemélyesebb találkozásomat vele. Akkor már halott volt.

Halálhíre napján itt nem részletezendő oknál fogva Koppánymonostoron voltam. Reggel a postára mentem újságért. Mint sokan, én is hátulról kezdem olvasni az újságokat, most talán az idegen hely miatt, eltévesztettem, amikor észrevettem, lapozni kezdtem hátra, előre, a sporthoz.

Akkor, ahogy mondani szokás: spétben, igazi rémület fogott el, megmerevedtem, ténylegesen lépni se mertem. Ijedelmem a legteljesebb mértékben jogos és arányos volt, ugyanis lapozás közben azt olvastam, hogy meghaltam. Ezt lapoztam át, erre kaptam a spétet. Azért ez eléggé sajátos érzés volt ott a festői Koppánymonostoron, hogy minden kétséget kizáróan az áll a reggeli lapban, hogy végem, odavagyok, dermedten álltam, igen, a földbe gyökerezett a lábam, láttam magam előtt a Magyar Nemzet-betűket, Meghalt E. P. Tényleg nem képzelődtem, tudtam, ezt olvastam. Kicsit meg voltam hatódva. Vajon hogyan történhetett? Lelőttek az oroszok. Egy férj. Egy orosz férj. Próbáltam elgondolni, valóban hogyan kerülhetett bele a hír az újságba. Akkor már több napja nem voltam Pesten, ez megkönnyítette a fantaziálást.

De végül is újra meg kellett néznem. Meghalt Hajnóczy Péter, ez volt a címben, és rögtön láttam is a tévedés okát. A ZY PÉTER volt az ok, zy péter, kultúrrovat, azonnal és egyértelműen magamat olvastam, az „embernek” nagy gyakorlata lesz abban, hogy a saját nevét egy szövegben fölfedezze…, a narcizmus enyhe mámora. Hát így.

A mai irodalmi beszéd egyszerre durva és túl udvarias. Ez nem ellentmondás, ezek egymást föltételezik, és – megint – az organikus hiányára utalnak. Indulatosság és evvel együtt valamiféle kenetteljes papolás, amelynek mintha az volna a lényege, hogy a világ természete végül is jó, csak eddig eltakarta az államszocializmus.

A Hajnóczy káromkodása hiányzik! De nem az a jóízű, nyelvi leleményekben gazdag, barokkos, néprajzos, amely bármennyi dühöt tartalmaz is, bármennyi fájdalom van is mögötte, mégis leginkább arról szól, hogy ki a legény a gáton. A Hajnóczy káromkodása, azt nem mondanám, hogy csöndes volna, de szegény. A Pilinszky-vonal. Kemény, és keménységét magán gyakorolja. Nem süti le a szemét, és nem is festi. Kíméletlen. Milyen legény. Milyen gát. Ki a…

113-116. oldal

Frank_Waters I>!

Addig élek, míg írok? Hát ezt inkább egy operettben. Bóni gróf titkára, aki titokban dilettáns író. A dilettánsok vannak meghatódva ettől a szakmától. Bár éppenséggel… hát meghatódva nem, de van bennem ujjongás, hogy azt csinálhatom, amit Csokonai meg Weöres meg ki mindenki.

158. oldal, 2015. szeptember 23., szerda

Kapcsolódó szócikkek: Csokonai Vitéz Mihály · Weöres Sándor
Alvarando P>!

– Mi célból tart Tihanyba? – szólt közbe Tina, hogy enyhítse a bátyja és az útitársuk közötti feszültséget. – Ott is munkát keresne?
– Dehogy! – legyintett az ifjú. – Nem hiszem, hogy bármi hasznomat vennék ott. Nem… csak ha már erre járok, meghallgatnám azt a híres ekhót. No meg… ötven esztendeje járt itt valaki, akinek a nyomdokaiba szándékozom lépni. Felkeresem a helyeket, ahol megfordult a környéken.
– Kicsoda? – érdeklődött a kislány.
– Csokonai Vitéz Mihály. Ismerik ezt a nevet?
– A poéta! – kiáltott fel Tina. – Hogyne! Édesanyánk olvasott fel tőle költeményeket. Igen, van is egy, ami a tihanyi ekhóról szól…

72-73. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Csokonai Vitéz Mihály · Tihany
ppeva P>!

Itt láttam életemben először szobrot, aki nem Jézus. Féltem tőle. (Pedig az édes, szerelmes Csokonai volt.) Sajnáltam is, mert senki, senki nem szólt hozzá, sőt rá se igen néztek. Este még jobban megsajnáltam, mert minden ember hazamegy, lefekszik, csak ő marad a sötét ég alatt a szabadban, egyedül.

5-6. oldal (Debreczen)

Kapcsolódó szócikkek: Csokonai Vitéz Mihály · Debrecen · szobor
latinta P>!

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

Most az MR-en ülök, egy forduló megvolt, meg is szúrtak, kontrasztanyag, mi minden. Ülök, nagy a járás-kelés, szemben vért vesznek, arrébb sugároznak, vizet isznak. Ha hányingere van, szóljon. Hideg a kezem, hallom. Tudja, akkor mi meleg? A páciens nevet, tehát tudja. Megkérdem. Hát a szerelem. Akkor gyorsan megnézem a kezem. Nevetünk. A kezem elég meleg. Most épp engedélyt kértek tőlem, hogy beleüljenek egy tolószékbe, amelyről föltételezték, hogy az enyém. Parancsoljon, uram, válaszoltam, mint egy eltévedt őrgróf vagy komornyik. Inkább ez utóbbi. Mennyi fájdalom, reménykedés, búval baszottság ebben az előszobában! Egyébként alsógatyában és egy otthonkában vagy miben, pendelyben, hálóingben ülök itt. Ez Molnár Ferenccel nem fordulhatott volna elő. De Kosztolányival igen! Úgyhogy rendben. Rendben van itt minden, még én is. Ez már majdnem önsajnálat, ami kerülendő. Bár ebben jó vagyok. Önsajnálatban gyönge vidék volnék. Okkal csesztetik így a magyarságom. Egy „barmok”-at azért nem hagynék itt ki.
    Melyikből vegyek vért? Ez az állandó kérdés. És mindenféle válasz van. Tárgyszerű, személyes, bizonytalan, elkeseredett, beletörődő. Abbahagyom a jegyzetelést, nagyon néznek.
    Fázom a pendelyben. Megy az idő. Mintha nem is volna értéke. Pedig ismerem, de az biztos, hogy ismertem az értékét. A vérvétel többnyire problémamentes. De néha hallom, bocsánat, nagyon fáj?, csíp még?, a mindenségit. Ültem itt már, a kedves nővel is találkoztam már (füzetet visszanézni!), és alig emlékszem. Az arcára meg az alakjára emlékszem, de meglepett, hogy vele találkozom. Megismert. Meg a férfi, aki újságírást tanul. Elnézést, nem udvariatlanság, de nem szeretnék odanézni, ezt mondja egy nagyon-nagyon vékony asszony. Csontrafogyott. Ez vajon tényleg egy szó? Inkább kettő. Halál és helyesírás, esszé. Teszem azt. Tényleg néznek. Nem mondanám, hogy gyanakodva, a furcsállás és a meglepetés közt. Írni? Itt? Minek? De hát mi mást tehetnék? Addig élek, míg írok? Hát ezt inkább egy operettben. Bóni gróf titkára, aki titokban dilettáns író. A dilettánsok vannak meghatódva ettől a szakmától. Bár éppenséggel… hát meghatódva nem, de van bennem ujjongás, hogy azt csinálhatom, amit Csokonai meg Weöres meg ki mindenki.

157-158. oldal, 2015. szeptember 23., szerda

Boglárka_Madar>!

Professzor úr Szilágyi, én unom azt, ami a Kollégiumban történik. Hány jeles tehetséget gyilkoltak ki már, megszámolták egyszer? Torkig vagyok a módszereikkel. Leszögezem, Csokonaihoz nem nyúlhat senki. Öt év múlva ő lesz a református Kisfaludy Sándor, és szívből remélem, ő lesz akkorra Kazinczy is, és végre nem szörnyszülött szavakkal gazdagodik a nyelv, hanem a mi tájszavainkkal, mert a fiú bűvöletesen tud magyarul. A fegyelmit befejeztük. Még egyszer mondom: ne bosszantsák örökké.

284. oldal - A macskák szerdája

Csabi>!

KÖLTŐK A TERASZON

Még melegít a simogató Nap
a teraszon, gégéig takaróznak
a költők. Ülnek vagy fekszenek.
Csak Petri ácsorog. Ő nem beteg.
Egymás után szívja a cigit.
És vodkázik és viszkizik.
Az Ivócsarnokból jött,
a vegyesboltból, mely kocsma is.
Hegyivegyigyümi. Volt ma is.
Tudják az orvosok, a portaszolgálat.
Minek, kinek is szólnának.
Egy élőhalott betegnek?
Én? nem halok meg, ezeknek,
és egy újabb krimibe mélyed.
Ott az elején van halott.
És nem köpi ki,
mert be se veszi
a gyógyulásmaszlagot.
Az orvosság méreg.
Minek a szanatórium?
Nem segít, csak az ópium.
A teraszon, ha nem is zajlik, surrog az élet.
Milyen kerek most a Nap,
és forró! Teát osztanak
a nővérek
fehér zokniban, papucsban.
Meghaltam, vagy csak aludtam?
Kálnoky nehezen ébred.
Terasz.
Rímnek ez se rossz.
Csokonai, én szólok hozzád,
te tudtad, hogy a teát brómozzák?
Szegény Janus a táborozáskor,
Vitéz meg, hol is máshol,
temetésen lett beteg.
Nézem a nővért, éjjel elképzelem,
köröttem alszik a kórterem,
de hiába verem,
fel se áll.
Ez már a halálos ítélet.
Isten engem úgy!, nem iszom több teát.
Panaszkodik Janus Vitéznek.
Képzeld el az izmos hullaszállítót, köcsög,
mondja Vitéz, és mellette Fazekas fölröhög,
pedig már azt hitték, halott.
Janus-seggű! Téged basznak, ha nem baszod!
Egy jó bemondás, több se kell neki.
Még egy Mihály és még egy debreceni.
Hej, földi,
ha itt lenne Földi,
mehetne az ulti!
Én beszállhatok, szól Janus félénken.
Mire Vitéz: Jó, de te leszel középen.
És úgy röhögnek,
aranyos slájmot fölköhögnek.
Tóth Árpád morog: csendet kérnék,
a végén még
életre vidítanak!
Melegít a Nap,
a borzolva simogató.
Akár egy óramutató,
a nővérek körbejárnak,
hozzák a repeta teákat.
Repeta, repetitív.
Látom, egész nap karistol,
mondja, Mihály, ma megint mit írt?,
kérdezné Kosztolányi Babitstól,
ha szóba állnának egymással.
De hát ez szóba sem jöhet.
Egy-egy gondolatot lemásol,
pl. Mihály, volt ma köpet?
Köpni se tudok, se nyelni.
Esélyem sincsen, szemernyi.
Így leveleznek
megannyi hulló cédulán.
Lassan múlik a délután.
Itt jön a nővér, cseszd meg.
Cseszd meg te. És ne emlegesd a köptetőt!
Te meg ne rímeltesd rá a hegytetőt!
És egész nap jön-megy a szöveg,
gyűlnek a cetlik, mint csészében a köpet.
Mondja, maga költőféle?
Hogyha kérem, megkefél-e?
Így telnek a napok, az éjjelik.
Desiré szorong, hogy a két nő egyszerre érkezik.
Alacsonyan szállnak a muzsák.
Izgalmában egy ceruzát
csonkig lerág,
míg eszébe jut a rím: gégerák.
Baka Pista, hát itt vagy te is,
moj daragoj drug!, örül Hodaszevics,
tud kivel beszélgetni.
Fölnéz Sztyepan Pehotnij. Az életből elég ennyi!
A költőt olvasatlan kéretik elégetni!
A nővérek összeszedik a teás-, a köpőcsészéket,
ma se történt semmi.
Ennek a napnak is vége.
Petri a krimi végére ért, már nem részeg.
Az életből jutott nekünk mára is.
Ki a gyilkos?, kérdezi Márai,
Petri ránéz, rekedten felel.
Ön gyilkos. De már fel sem nevet.
Márai se. Ez nagyon gonosz volt.
És nem ugrik le a teraszról.
Sötét Nap, hogy elvakítsz!,
felkiált, és halva Keats.
Hát, nem volt itt túl sokáig.
És temethetjük Bakát is.
Lement a Nap, föld alá való.
Ó, az Isten, az alávaló,
megteremté Káint,
kötné fel magát is!
Ez megőrült. Szegény Juhász Gyula,
nem segít injekció, kapszula.
Na, menjünk, holnap is
Nap, indul Novalis.
Eridj. Engem betolnak.
Nem lesz reggel, se holnap.

Szétnéz Isten, elégedett.
Hol az a sok tüdőbeteg?
Bent vannak, ha kint sincsenek?
Christian Morgenstern
sem látja, már a hold kel fel.
Jó éjszakát és jó reggelt!
Ó, Nap, senkit sem találsz itt,
a teraszon a szél játszik
tonna cédulányi verssel.

Mint a tüdő csúcsán a jég,
hol voltunk, hol nem voltunk a teraszon, egyszer.

latinta P>!

    Este felé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszin fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vasszobrán; szemeim oda tapadtak és mélyen gondolkoztam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom mellett!

III. levél, Debrecen, május 14. 1847.

Kapcsolódó szócikkek: Csokonai Vitéz Mihály · Debrecen