Csernobili atomerőmű helyszín

A FÖLD NÉLKÜLÜNK

Ha valamelyik olvasónk éppen Budapest, vagy egyik nagyvárosunk egyik tömegközlekedési eszközén forgatja e lapokat, akkor nézzen körül: mindenfelé embereket láthat, ismerőseket és ismeretleneket. De ha a falusi ember kilép az utcára, akkor ő is embertársaival találkozik, köszön nekik, beszélget velük. Fejezetünkben ennek a helyzetnek ellentétéről, azaz arról fogunk beszélni, hogy mi történne, ha valamilyen oknál fogva egyik napról a másikra eltűnne a Földről az összes, lassan hétmilliárd ember. Fejezetünkben tehát még nem a hogyan a lényeges, hanem a következmények. Vajon mi történne másnap, egy év múlva, vagy akár évszázadokkal, évezredekkel később? Ha egy reggel nélkülünk kelne fel a Nap, akkor mi történne hátrahagyott gépeinkkel, üzemeinkkel, épületeinkkel, művészeti alkotásainkkal, vagy szántóföldjeinkkel? Ha egyszerre csak nem lennénk, hogyan nézne ki a bolygónk? Mennyi idő alatt válnának városaink romokká, mennyi idő alatt nyelné el a természet az emberi településeket? Meddig lehetne kimutatni technikai civilizációnk nyomait?

A földművelés megkezdése előtt az erdők és a szavannák a szárazföld 60 százalékát borították. A maradékot sivatagok, sztyeppék, vagy jég borította területek tették ki. Napjainkban teljesen más a helyzet. Az erdők száma gyakorlatilag a felére csökkent, míg a szárazföldek több mint egyharmadát vagy beépítettük, vagy intenzív földművelés alá vetettük. Az ember mindent átalakított, feltörtük a mezőket, lecsapoltuk a mocsarakat, a környezetszennyezés soha nem ismert határokat feszeget és „áldásos" tevékenységünknek köszönhetően számos faj máris kihalt, vagy veszélyben van.

Az első megválaszolandó kérdés: vajon, ha az emberiség teljesen eltűnne, akkor lenne-e egy másik faj, amely átvehetné helyünket, azaz elérhetné értelmi szintünket? Egyik jelölt erre a pozícióra a bonobó, azaz a törpecsimpánz, hiszen 98 százalékban azonosak a génjeink, és bizonyos értelemben már utánunk is jöttek: a fáról leköltözve követtek minket a szavannába. De az is meglehet, hogy ha esélyt kap, egy másik faj fejleszti ki az intelligenciát, nem a főemlősök közül valamelyik.

A másik kérdés: mi történne vívmányainkkal, büszke városainkkal, felhőkarcolóinkkal, autópályáinkkal? Röviden válaszolva: mindez viszonylag gyorsan az enyészetté lenne, a városokat visszahódítaná a természet, egyedül a környezetszennyezés hatásai között akad olyan, amely hosszú távon is árulkodna az ember korábbi jelenlétéről. Az eltűnésünkkel azonnal javulni kezdene a természet állapota, az élővilág visszahódítaná a bolygót. A Föld városait ma befedő aszfaltdzsungel szép lassan helyet adna a valódi őserdőnek.
Lássuk az elképzelt folyamatot kicsit részletesebben. Eltűnésünket követően először a motorikus zajok szűnnek meg: nem járnak az autók, a tömegközlekedés járművei. De az elektromos zajok is elhalnak, a transzformátor-állomások elnémulnak. A világ jóval csendesebb lesz, csak a szél, az eső, a madarak éneke marad.

Az emberiség eltűnését követően rothadásnak indulnak az otthonainkban és a boltokban tárolt élelmiszerek. Háziállataink, kedvenceink gondozó nélkül maradnak, a házakba, ketrecekbe, ólakba zárt állatok szomjan vagy éhen pusztulnak. Legnagyobb esélyük a túlélésre a kutyáknak és macskáknak lenne, természetesen azoknak, amelyek ki tudnak szabadulni a házakból. Ekkor inni tudnak a pocsolyákból, illetve az utánunk maradt szemétben képesek élelem után kutakodni.

Az emberek hirtelen eltűnését követő néhány napon belül gyakorlatilag kialudna az összes fény, megszűnne a fényszennyezés – évszázadok óta nem tapasztalt sötétség borulna éjszakánként a Földre –, ugyanis viszonylag rövid időn belül leállnának az energiaszolgáltató berendezések, az erőművek, valamint a korszerű atomerőművek is. Az Egyesült Államokban például az energia 70 százalékát fosszilis hordozókból nyerik, ám az ezeket feldolgozó erőművek csak addig működnek, míg tüzelőanyaguk el nem fogy. Jobb helyzet az atomerőművekben sem alakulna ki, ugyanis a korszerűbb reaktorok olyan biztonsági berendezésekkel rendelkeznek, hogy az emberi karbantartás hiányát érzékelve, azonnal automatikusan kikapcsolnak. Ahol nincs ilyen rendszer, azaz az első generációs atomreaktorok hűtés hiányában egy héten belül leolvadnak. Amint eltűnik a hűtővíz, a fűtőelemek összeolvadnak, ez a nukleáris energiával táplálkozó hő lángba borítaná az egész leállított erőművet, melynek következtében legalább annyi mérgező hasadóanyag szökne a környezetbe, mint a csernobili katasztrófa alkalmával. Ennek azonban hosszabb távon kisebb lenne a hatása a természetre, mint azt elsőre gondolnánk. Éppen Csernobil környéke mutatja, hogy az élet mennyire ellenállóképes, milyen meglepő és kiszámíthatatlan válaszokat tud adni a kihívásokra. A természet a nukleáris katasztrófák körzeteit nagyon gyorsan visszahódítaná, ugyanis a csernobili lezárt zónában hihetetlen ütemben tölti ki a természet az ember által hátrahagyott űrt. A radioaktív sugárzás ellenére az ökológiai rendszer – úgy tűnik – jobban megbirkózik ezekkel az ártalmakkal, mint az ember jelenlétével.

Csernobil, a világ legszörnyűbb nukleáris katasztrófájának a színhelye volt 1986-ban; az ukrán katasztrófareaktor körüli 30 kilométeres lezárt zónából 135 000 embert és 35 000 lábasjószágot evakuáltak, aminek a következtében több tucatnyi falu és város lett hirtelen lakatlan. A zóna kiürült, megszűnt minden emberi tevékenység. És olyan változatos állat- és növényvilág kelt életre, mely valósággal megdöbbentette a biológusokat. Annak ellenére, hogy a lezárt zóna az emberiség történetében idáig soha nem látott radioaktív fertőzésnek lett kitéve, az itt honos élet minden formája példátlan ellenálló képességről tett tanúbizonyságot, mind a vélhető mutációkkal, mind pedig a várt születési rendellenességekkel szemben. A területet tanulmányozó tudósok több ritka, a kihalás veszélyétől fenyegetett állat- és növényfaj visszatéréséről számolhattak be. Az alig két évtizede még intenzív mezőgazdasági termelésnek kitett területeket és a legelőket lassan visszahódítják az erdők. A zónában olyan nagy testű európai emlősök is megtalálhatók, mint a jávorszarvas, vaddisznó, őz, hód, farkas, borz, vidra és hiúz. Érdekes módon azonban az olyan ember közelében élő állatok száma, mint a patkány, házi egér, veréb és galamb, jelentősen lecsökkent. Olyan ritka madarak is felbukkantak a zónában, mint a zöld daru, fekete gólya, fehérfarkú sas, vagy a halászsólyom. A halak is szaporodásnak indultak, sőt a tudósok még az erőmű fertőzött hűtővizes tavacskáiban is gazdag vízi életformák közösségét találták. Egyelőre tehát úgy tűnik, hogy a radioaktivitás miatt az állatvilágot maradandó kár nem érte.

Az atomerőművekhez képest a nukleáris hulladéktárolók viszont valószínűleg emberek nélkül is kiválóan teljesítenék feladatukat, mivel ezeket úgy tervezték, hogy évezredeket bírjanak ki karbantartás nélkül. Mire tönkremennek, a bennük tárolt nukleáris hulladék radioaktivitása az ezredrészére csökken.

De nem csak atomlétesítményeink vannak, számtalan olyan létesítményt is üzemeltetünk, amelyek emberi felügyelet nélkül katasztrófákat okozhatnak. Ilyenek példának okául az olajfinomítók és egyéb petrolkémiai üzemek, ahol az ott alkalmazott eljárások természeténél fogva bármikor elszabadulhat a pokol. Hamarosan levegőbe repülnének ezek az üzemek és a kiáramló vegyi anyagok több évtizedre életre alkalmatlanná tennék az érintett területeket, melyek nagysága minden bizonnyal vetekedne a csernobili zóna méreteivel. Figyelem: globálisan több ezer ilyen gyárról van szó!

Mindezen vegyi és nukleáris katasztrófák ellenére három hónapon belül érezhetően csökken a levegő szennyezettsége. Egy év elteltével még jól felismerhetőek városaink, de már komoly változásokon estek át. Kizöldültek, ugyanis a természet megkezdte a visszafoglalást. Először az utak, parkolók, szilárd burkolatú terek alakulnak át. A résekből bújik elő az élet. Ha nincs, aki eltávolítsa az olyan növényeket, mint például a pitypang, a burkolat minden hasadékát kitöltik. Az elpusztult gyomok a mindent beborító mohával és zuzmóval keveredve vastag humuszréteget hoznak létre. szilárd burkolatokat szépen lassan ellepi a talaj, és örökre eltűnnek a zöld réteg alatt. (Gondoljunk csak a kambodzsai Angkor Vat épületeire. Az általunk ismert képek a gyökerek lepte városról hosszú munka, növények kiirtása, takarítás és állandó karbantartás eredményét mutatják. Ha néhány évig hagynánk, újra eltűnne a dzsungelben.) Az egykoron ápolt gyepes területek mezőkké alakulnak át, ahol megjelennek a nyulak, őzek, szarvasok. Húsz éven belül a természet visszahódítja a vidéki földutakat és a falvakat, a génmanipulált haszonnövények eltűnnek, de a többi is visszavadul. Röpke ötven év alatt a tengerek halállománya visszaáll az intenzív halászat előtti normális szintre.

Semmi sem marad meg, ha nem tartják karban, nem javítják folyamatosan a kisebb hibákat, például az utak felülete egyre jobban felrepedezik. A nagyszámú fagyási ciklusok következtében ezek a repedések rohamosan tágulnak, ami a homlokzatok vakolatára is igaz. A keletkezett repedésekbe a szél növényi magvakat hord, így az utak felületén, az épületek szétfagyott oromzatain már pár év elteltével is különleges városi vegetáció jelenik meg. Növények, bozótok ütik fel a fejüket a repedésekben, a zöld szépen fokozatosan befutja az épületek homlokzatait, gyorsan terjedő új, mésztűrő városi ökoszisztémát létrehozva ezzel.

Budapesten a rakpartok karbantartásának elmaradása miatt a Duna és a források kezdenék visszafoglalni a feltöltött területeket. Hazánkban az éppen zajló építkezéseken, a talajvíz-süllyesztéses területeken, így a készülő négyes metró gödreinél is, szinte azonnal jelentkezne a víz. Fővárosunkban – mindezeken túl – a jég jelentené a legnagyobb problémát. Az ipari termelés leálltával a Duna vize tisztulni kezd, ami a fagyáspont emelkedéséhez vezet. Egy-egy hosszabban tartó komoly fagy elindítja a rakpartok jégkorrózióját, ami a feltöltött területek folyamatos kimosódásához vezet. A hétévente jelentkező nagy árvizek és zuhatagszerű esők feltöltik az aluljárókat. A levelek és a szemét miatt elduguló átereszek már nem működtetik a csatornákat, az aluljáróban megálló víz a pillérek korróziójához vezet. Az elemi csapások miatt előbb-utóbb tűzvészek tombolnának, amit a vezetékekben lévő gáz, illetve az autók tankjában lévő benzin egy darabig még tovább táplálna. E tüzek felemésztik az éghető szerkezeteket, összeomlanak az első acélszerkezetű épületek. Mivel fűtés már rég nincs, illetve a tetők és a viharok alkalmából kitörő ablakok már nem védik meg az épületeket a belső korróziótól, így a fagy és a; víz együttes hatására a le nem égett épületszerkezetek is elkezdenek rohadni; először az acél, majd a vasbeton szerkezetek. A munka nagyját a növényzet végzi el, mindenhova behatoló gyökereik szétporlasztják a betont is. A mérsékelt égöv alatt 30-40 év elég ahhoz, hogy a régen lakott házakból csupán a falak maradjanak. A legfontosabb, hogy a tető meddig tart ki. Viharok tépázzák, kezdik meg a cserepet, beázik, a gerendák korhadásnak indulnak, és hamarosan beroskad a tető. Néhány évtized múlva azok az acélszerkezetű felhőkarcolók hullanak alá, melyek a víz-, és folyóparti területeken állnak. A korrózió miatt ez általánossá száz év elteltével válik, majd az acélkonstrukciókat a vasbeton-, és feszített beton szerkezetek követik, maguk alá temetve néhány más, a környezetükben található házat. Azonban hiába dőlnek össze az épületek, romjaik évezredekig fennmaradnak: mi is láthatjuk az ókori civilizációk nyomait. Sokáig nyomot hagynak például a betonból készített autópályák, széttöredeznek, romosak lesznek, de csak lassan tűnnek el teljesen.

Az, hogy mi történne a településekkel, városokkal, jól látható a már fentebb emlegetett Csernobil környékén, ahol kiürítették a településeket. A csernobili atomerőműtől mindössze három kilométerre fekvő, 1970-ben alapított 50 ezres Pripjatyt szovjet mintatelepülésnek szánták A modern városban az atomerőmű dolgozói laktak, többnyire fiatal családalapítók. A város lakóinak átlagéletkora a katasztrófa évében mindössze 26 év volt. A katasztrófa bekövetkezéséről „elfelejtették" tájékoztatni a lakosságot, nyitott ablaknál aludtak és reggel sétáltak az utcákon a gyerekekkel. Szerencsére az első radioaktív felhő a kedvező szélviszonyoknak köszönhetően elkerülte a várost, és az a közeli Vörös erdő területére hullott. Beszámolók szerint reggel fejetlenség és káosz uralkodott a városban, helikopterek érkeztek és mosták az utakat, ideges katonák pedig gázálarcban járőröztek, de a lakóknak azt mondták, hogy csak gyakorlatoznak. Csak másfél nap múlva (!), április 27-én 13.10 perckor hangzott el a kitelepítési parancs a helyi rádióban. A késlekedés ellenére példásan megszervezett akció eredményeként 16:30-ra teljesen kiürítették a várost az előző éjszaka megérkezett és készenlétben álló 1225, többnyire csuklós városi autóbusz (Ikarus), 360 teherautó és két 1500 személyes vonatszerelvény segítségével. Este 6-kor 20 bujkáló embert találtak a katonák, de őket is eltávolították. (A pletykák szerint két idős ember egy hónapig sikeresen rejtőzködött a teljesen üres városban.) Hamarosan kijelölték a 30 kilométeres tiltott zónát, ahonnan az összes ott elő embert is kitelepítették. A megbízott vadászok április 29-ére végeztek a házi- és haszonállatok leölésével, majd a tetemeket a sugárszennyezetté vált gépkocsikkal együtt elásták. Az evakuáció után azonnal megkezdték a város sugármentesítését, bízva abban, hogy a szeptemberi iskolakezdésre visszatérhetnek a lakók. 1988-tól tíz éven át speciális vegyszeres technikával mosták a város útjait, és idővel kicserélték a felső talajréteget is. Így is a zóna területének mindössze 1 százalékát tisztították meg. A lakásokat állagmegóvás címén egészen 1989-ig fűtötték, mikor is döntés született az összes közmű lekapcsolásáról. A hadseregen kívül csak a laboratóriumi méréseket végző dolgozók. és tudósok tartózkodtak a városban, de 1998-ban ők is távoztak és bezárták az egyetlen működő létesítményt, a városi uszodát is. A kezdeti bizakodás ellenére nyilvánvalóvá vált, hogy Pripjaty lakói soha nem térhetnek vissza. A városban ennek ellenére virágzik az élet, a területet kezdi visszahódítani a természet, fák gyökerei aprítják fel a betont, bokrok nőnek a panellakásokban, az utakat és épületeket benövi a moha és a fák. A város állapota gyors pusztulásnak indult az időjárás miatt, a tárva-nyitva hagyott, kitört ablakokon-ajtókon át süvít a szél, esik be az eső és a hó, és beköltöztek a madarak az emberek helyére. Az egyik emeletes házban a szoba közepén fa nő; mindenhol rozsdás fém, korhadt fa, málló fal és töredező beton.

Elsőként 2005-ben omlott össze teljesen az első épület, amely a város hat iskolája közül az egyik volt. Az egyébként is lakatlan Pripjaty halálra van ítélve, állagmegóvás hiányában 20-30 éven belül az egész város meg fog semmisülni. Turistaként be lehet járni a várost, jóllehet a növényzettől meg nem tisztított járdák ma már alig járhatóak. A lakásokba is be lehet menni, de ez hamarosan meg fog változni, ugyanis az épületek omladoznak, nem biztonságosak. Az ott jártak szerint az üres település szomorú és bizarr látványán kívül a legkényelmetlenebb élmény a csend. Mivel nyilvánvalóvá vált, hogy nem indul újra az élet a városban, nem foglalkoztak az egykori kommunista jelképek eltávolításával sem, a mai napig virítanak a szovjet címerek, buzdító feliratok, úgymint a kórházon található „A nép egészsége az ország kincse”; a vörös csillagok, Lenin-arcképek. A vidámpark, amelyet négy nappal a katasztrófa után adtak volna át, romokban hever. A futballstadionra rá sem lehet ismerni, a betontribünöket szétfeszítette a fagy, a résekből kibújó növények folytatják a pusztítást. A hajdani gyepszőnyeg ma már mező benyomását kelti, amelyből házmagasságú fák nőnek ki.

De van másik példa is egy elhagyott település pusztulására. Létezik egy elzárt katonai övezet Ciprus szigetén, amely a görög és török részeket választja el egymástól. Itt található Varosha, a szellemváros, mely egy modern szállodákból álló tengerparti üdülőtelep volt valaha. A konfliktus kitörése, az 1974-es török invázió miatt a területet feladták a görögök, s a karbantartás nélküli Varosha épületeit néhány rövid év leforgása alatt átvette az újraéledő természet és azok szépen lassan omladoznak. A terület mintapéldája annak a folyamatnak, mely az ember ténykedésének megszűntét követné világszerte.

Egy évszázad alatt – karbantartás hiányában – szétkorhadnak a faépületek. 200 év múlva az intenzív művelésű területek, mint például az amerikai kukorica-övezet vagy a kiterjedt rizsföldek visszaalakulnak prérivé, mezővé. A falvakat, kisvárosokat, kertvárosokat ekkorra már teljesen visszafoglalta az élet. A melegebb éghajlaton, ahol a folyamatok eleve gyorsabbak, a természet is élénkebben hódítaná vissza a területet, mint a mérsékelt égövön.

Kétszázötven év alatt a gátak megadják magukat az enyészetnek, fenntartás hiányában a bős-nagymarosi vízlépcső gátja átszakad, ami kisebb özönvízként tarolná végig a Duna vonalát, természetesen Budapestet is. A vízi erőművek eleinte meg sem éreznék az ember hiányát, ugyanis amíg a víztározókban, mesterséges tavakban lenne elegendő víz, addig van áram is. Ez mindaddig fennmaradna, míg nem történne valamilyen meghibásodás. Ez eltarthatna akár hosszú évekig is; ezek a vízi erőművek lennének az emberiség legtovább működő eszközei. Elektromos áram hiányában egy csomó kommunális rendszer kezdene meghibásodni. Gondoljunk csak bele, hogy a nagyvárosok alatt milyen bonyolult cső- és alagútrendszerek futnak, amelyek működtetéséről a talajvizet eltávolító szivattyúk gondoskodnak. Példának okáért New York metróalagútjaiban hétszáz szivattyú távolítja el a beszivárgó talajvizet, a nap huszonnégy órájában. Ha ezek leállnak, akkor a víz fokozatosan elönti földalatti alagutakat, ami – Manhattanben – az acélszerkezetek korrózióját indítja meg. Az áramló víz napokon belül oly mértékben alámossa a szerkezeteket, hogy az az útfelületek beroskadásához vezet. Így a Lexington Avenue helyén – épp úgy, ahogy a történeti időkben – hamarosan folyó jelenik meg.
Ötszáz esztendő alatt magukhoz térnek a korallzátonyok, míg ezer év alatt a légkör szén-dioxid-szintje visszaáll az ipari forradalom előtti szintre. (Ha megszűnik a szennyezés, száz évig még melegszik a légkör az üvegházhatás következtében és csak lassan áll vissza a természetes állapot.)

Ugorjunk most egy kicsit nagyobbat az időben. 15 000 év elteltével a földtörténet periodikusan jelentkező jégkorszakainak hatására az utolsó kőépítmények is eltűnnek. Harmincezer év múltán pedig az autók működéséből származó ólomemisszió nyomai is végleg eloszlanak. Ötvenezer év alatt a legtöbb üveg és műanyag lebomlik, szétporlad. Ekkor az emberiség emlékét már csak néhány rom, és kiásható építmény őrzi. Százezer év múltán egy idelátogató idegen civilizáció, vagy egy új értelmes faj kutatói csak nagy nehézségek árán találnák meg annak nyomait, hogy itt korábban fejlett civilizáció létezett. Mindent összevetve ekkorra már nem lenne nyilvánvaló nyoma annak, hogy a Földön valaha ipari civilizáció létezett. Csak az ásatások, például a temetők feltárása, valamint a nukleáris és nehézfémszennyezés nyújtana egyértelmű bizonyítékot az eljövendő kutatóknak valaha volt jelenlétünkre. És még valami. A Hold-expedíciók leszállóegységei ma is égi kísérőnk felszínén pihennek. Csapadék és légkör hiányában még év-százezredekig, évmilliókig lehetnek eltűnt fajunk emlékei.

Most ugorjunk egy még nagyobb időtávlatot. Tízmillió év elteltével már csak a bronzöntvények emlékeztetnének valaha volt jelenlétünkre. A rengeteg felhalmozott uránium – amelynek felezési ideje négy-ötmilliárd év – mai készletének fele még akkor is meglesz, amikor az életciklusa végéhez közeledve kitáguló Nap magába olvasztja bolygónkat. Az évtizedekkel ezelőtt felbocsátott Pioneer és Voyager űrszondákon elhelyezett, az emberiségre vonatkozó adatokat tartalmazó lemezek legalább egymilliárd évig megőrzik a rajtuk lévő üzenetet. A földi rádió- és tévéműsoroknak is évmilliárdokra lesz szükségük, mire beleolvadnának a kozmikus háttérsugárzásba. Aztán már semmi nyomunk nem maradna.

76-89. oldal

A Csernobili Atomerőműben nem volt nyugalom, sem békesség. A tűzoltóparancsnokok csoportja mellett elhaladva Serancsuk meglepetten értesült róla, hogy a tüzet ezelőtt egy órával eloltottnak nyilvánították. Kisebb tüzek fel-fellobbantak még, mikor az izzó grafitdarabkák lángra lobbantottak valamit. A reaktormag tüzet magát viszont egyáltalán nem sikerült elfojtani. Ahogy a kék-fehér fény élesen rávetődött a megperzselt falakra, az ember nem is nagyon hitte, hogy el lehet oltani. Az újabb betegek és sebesültek száma sem csökkent. Az égések, rándulások, ficamok mellé súlyosabb esetek is társultak, ahogy a tűzoltók megcsúsztak és elestek a ragadós, iszamós tetőkön. És egyre több kimerült, sápadtan verejtékező ember érkezett a segélyhelyre; többet leküzdhetetlen hányási rohamok gyötörtek.

Alternatív szocialista ballada

1986. április 26-án, éjjel
egy óra huszonhárom perckor
felrobbant a csernobili atomerőmű.

Két robbanás következett be, az
első szétzúzta a reaktor hűtő-
rendszereit, a második pedig
felrobbantotta a magot, így
radioaktív anyag jutott a környezetbe.

A keletkező tűz három napig
tartott, rengeteg szennyezést
juttatott az atmoszférába.

Tíz nappal az első robbanás után
egy másik, az előzőnél is komolyabb
fenyegetés jelent meg.

Egy vészhelyzetekben használt medence
a robbanás szélén állt, ebből merítettek
a lángok ellen a tűzoltók. A nukleáris
reakció moderátora ebben a típusban

még grafit volt, nem pedig víz, mint a
mai reaktorokban. Ezért tudott égni.
Ezért kellett oltani is. A reaktorba addigra
agyag, homok és bór került. Ezeket

helikopterekkel juttatták oda, így
próbálták megfékezni a tüzet.
Az eredmény lávaszerű anyag volt.
Felgyűlt a reaktormag körül.

Lassan átégette volna magát, majdnem
elérte az alatta található vizet.
Ha odáig eljut, a keletkező gőz,
tömeges robbanások, az abból

keletkező radioaktív csapadék Európa
nagy részét radioaktív sivataggá változtatja.
Az egyetlen mód, hogy megszabaduljanak
ettől a víztől, ha kinyitják a kapukat,

leeresztik a medencét. Ezt viszont csak
úgy lehetett megoldani, ha valaki alámerül
az erősen radioaktív és szennyezett vízbe.
A vállalkozókat szinte azonnali halál

várta. Három férfi jelentkezett.
Vlagyimir Iljics és Joszif Visszarionovics
az atomerőmű mérnökei voltak.
Nyikita Szergejevics pedig szintén csernobili

munkás. Pontosan tudták a veszélyeket,
mégis lemerültek egy alap búvárfelszereléssel
és egy lámpával, hogy megtalálják
a szelepeket. A búvároknak sikerült
megtalálni a megfelelő szelepeket,
kinyitották a kapukat, és visszatértek.
Húszezer tonna víz folyt ki.
A merülés nélkül a későbbi jelentések

szerint egyértelműen robbanás következett
volna be. Vlagyimir és Joszif két héttel
később haltak meg egy moszkvai kórházban.
Nem sokkal később pedig Nyikita is.

Joszif halála előtt még interjút is adott
a tévének.

Testük magas radioaktivitása miatt
lehegesztett koporsóban temették el őket.

64-66. oldal

A Csernobili Atomerőmű 4. reaktorát az első három robbanás pusztította el, a tragédiát azonban a tűz terítette szét több mint egymillió négyzetkilométeren.