Csepel helyszín
Idézetek
Nem dohányzott, nem ivott. Sportolt. Igazság szerint gégerákot kellett volna kapnia Csepel levegőjétől, egyedszázadot húzott le a füstben és a koromban.
471. oldal, Apámmal a meccsen (Noran Libro, 2018) · Spiró György
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
Lehetséges, hogy igen gyors vala, de most annyira késésben vala – hagyjuk már ezt a szerencsétlen valát is a patvarba, hagyjuk ott az egyszerűsödés olvasóbarát országútján, arról nem is beszélve, hogy örökkön csak az Arany-sor járt az eszemben: „közöttünk nem vala gát” –, hogy főtt ám Mátyásnak a feje, a seggibe a savó! Most aztán miként menjünk, úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a gondolat? Végül is az 1-es villamos lett az ésszerű és leleményes megoldás, mert ugyan a 2-essel rövidebb volna, de a metróépítés miatt ott át kellett volna szállnia, meg még buszoznia is talán, és ezekhez, a róla keringő, plebejus ihletésű legendák ellenére, nem volt kedve. A csepeli HÉV-et kellett elérnie, életében először; egy stúdióba igyekezett, és a stúdió, ahol a fölvételek folytak (a kiváló – eposzi állandó jelző – Magos György vezetésével), Csepelen van, a volt Csepel Művek területén.
229-230. oldal, Esti Kornél - Nyolcadik fejezet, melyben Semmi Mátyás (1) (Magvető, 2010)
Azt, hogy az ember halandó, az ember újra meg újra elfelejti. Az idő múlásával tesz apró engedményeket (az ember), és így kezdetben, a múlás kezdetében elfogadja, hogy ismeretlenek halnak meg, messzi, a Föld másik oldalán, ahol úgyis fejjel lefelé lógnak az emberek, például Sydneyben, majd látnia kell, hogy Cegléden és Veszprémben is arat a halál, aztán Csepelen, majd a Belvárosban, végül kiderül, hogy Budapest északi területeit sem kíméli ez a dolog, meghalt a hentes Csillaghegyen, aki mindig tett félre velős csontot, bélszínt és, de csak neked, öregem, pacalt is. És akkor mintha álomból keltünk volna, eszünkbe jut, hogy ifjú korunkban milyen sokszor ministráltunk temetőben, azok többnyire már rómaifürdői halottak lehettek. Hogy tehát közelünkben csapkod a ménkő.
Marhaság, állandóan meghalt valaki, dédmama (ama királynős), nagybácsi (ama titokzatos), a nagyapák meg eleve halottak voltak valahogy. Valaki mindig távozott az örök vadászmezőkre. Meghalt az anyám is, elfogyott, fölette az élet, ez a vad, goromba közép-európai élet, aztán meghalt az apám is, az édesapám, szépen, nyugodtan halt meg, nem úgy, ahogy élt, bár a végén, úgy láttam, szépen, nyugodtan élt.
De hiába halnak meg annyian, haltak és halni fognak, sokáig nem tudunk arra gondolni, hogy ez ránk is vonatkozik, vonakodunk erre gondolni, miközben az örök életben sem hiszünk, az örökké élniben.
299-300. oldal, Esti Kornél - Tizenkettedik fejezet, melyben Semmi Mátyás (2) (Magvető, 2010)
– Hol laknék?
– Albérletben…vagy nálam. Ne érts félre! Ha nálam laksz, olcsóbb, persze örülnék is neki. – Géza ezt olyan nyugalommal közölte, mint aki pusztán üzletet köt.
– Pesten mennyibe kerül egy albérlet?
– A legolcsóbb 3-4000 forint, nem a belvárosban, hanem mondjuk Csepelen.
– És mennyi egy újságíró gyakornoki fizetés?
– Ha szerencséd van megkapod az 5000 forintot.
p.150. K.u.K. Könyvkiadó: Budapest (2008)
Nem mondhatnám, hogy túl nagy elragadtatással néztem Oslóban pár év előtt a viking hajók fekete csontvázait. Engem Traven halálhajóira emlékeztettek, pedig ezek vidáman és nyílsebesen száguldottak, s talán még biztosítva se voltak. Ahol pedig csak rövid időre megálltak, ott az árbockötelet húzó gyerekember is szőrmével és drágakövekkel megrakodva térhetett haza. Szerelem dolgában ugyancsak férfivá avatva, mert a szabad rabláson kívül a nő is szabad préda volt. Nemcsak a tengereken cirkáltak ezek a hattyúnyakú fekete hajórajok, hogy pillanatok alatt bekerítsék és megtámadják az áruval megrakott kereskedelmi hajókat. A Szajnán is gyakran megjelentek, az Elbán is, a Temzén, a Rajnán, a Volgán, és mindenünnen gazadag zsákmánnyal tértek haza a fjordok szelíd szigeteire. Kereskedőknek mondták magukat, nemzeti történelmük is így tartja nyilván őket, s csak akiket megzsaroltak, kifosztottak és leigáztak egy időre, csak azok nevezték kalózoknak ezeket a harcias hajósokat. De hát a középkorban nem sokat adtak az árnyalatokra, meg aztán a győzők és a legyőzöttek történetírói sem tartják egyformán a kezükben a tollat. Csak egy dologban egyeznek meg: hogy minden diadaluk, összerabolt kincseik ellenére elszegényedtek, szétszóródtak és felszívódtak, Skandinávián kívül Angliában és Oroszországban is megtelepedve – ahol ruszoknak hívták őket-, újabb példáját adva, hogyan szűnhet meg egy nép megannyi győzelem után. Ahogy Attila hunjai olvadtak be az általuk leigázott népekbe, miután „Isten ostora” kegyetlenül lerohanta Európát.
Nemzeti történelmet mondtam az imént? Igen, mert nemzetté válása előtt minden nép rózsaszínű ködből bontja ki az elődök életét. A magyar történelem legendái a menekülő szarvast követő vadászok jelképét örökítették meg, s a volgai lovasét, aki még a századelő éveiben is iskolai tananyag volt. Nekem különben nincs sok érzékem a nemzeti történelmekhez. Egyik dédapám Szlavóniában volt kocsmáros, a másik megkésett telepesként jött batyujával Elzászból. Ezt is akkor tudtam meg, amikor igazolnom kellett, hogy nem vagyok zsidó.
Mindegy, nézzük meg a másik hajót, a papírusztutajt, amelyen Heyerdahl ment el egészen Tahitiba. Nem azért, hogy Gauguin példájára felvesse a kérdést – miközben ez az álmos szemű francia a datolyaszedő lányok félaktjait festette – : „Kik vagyunk, honnan jöttünk, hova megyünk?” Heyerdahl útja navigációs bravúr volt, a vikingek pedig nemcsak kalózkodtak, hanem legalább annyira a kultúra terjesztői is voltak. Kalandos útját egy nagy sikerű ifjúsági regényben mesélte el, etnográfiai tanulmányokkal tarkítva.
Mindezt most egy más hajósokról szóló történet juttatta eszembe. Nem összehasonlítani akarom a vikingeket egy későbbi, másféle, ha nem is óceáni, csak dunai, de nem kevésbé harcias hajóraj népével, a dunai sajkásokkal, akikről az említett történet szól.
Háromszáz éven át tartott állandó őrjáratuk a Dunán. És nem hódítóként szálltak hajóra. A védelem katonái voltak az Osztrák-Magyar Monarchia szolgálatában. A végzetes mohácsi csata után letelepítették őket Csepel szigetére, ahol falujukat Ráckevének nevezték. Ők már csak testközelben harcoltak lándzsával a kezükben, ha meglepte őket a török. Utódaik, a későbbi sajkások ágyúval is rendelkeztek, épp csak azt nem jutott eszébe senkinek feljegyezni róluk, hogy a kultúra terjesztői voltak, ahogy most a vikingekről állítják. Pedig ők már nép voltak, nyelvükhöz és vallásukhoz ragaszkodók, ezért nem kellett felszívódniuk más népek, illetve nemzetek közösségébe, mint a vikingeknek. Igaz, hogy ezer évvel később is jelentek meg.
Amikor azonban Titel főterén a péterváradi katonai parancsnok és bácskai főispán jelenlétében 1873-ban utoljára szólalt meg a kürt, hogy kihirdettessék a sajkásezredek megszűnése, meglett férfiak sírtak, s az asszonyok gyászruhába öltözve vonultak fel a Duna partján.
Ma már csak ilyen száraz történelmi krónikák szólnak róluk. És helységnevek őrzik jó hírüket. Anélkül, hogy ez a hír messzebb jutott volna a Duna-Tisza közénél.
Herceg János: Kitekintő - Naplójegyzetek
(Tán két éve annak, hogy azt mondtam Ch[orin]. F[erenc].-nek: ezeknek – már ti. az angoloknak – első dolguk lesz Csepelt agyonbombázni. „Bár már látnám!” – mondotta Feri. A tulajdonos.)
135-136. oldal 1944. július 28. (Magvető, 1986)
Mivel 1949-ben, a kommunisták hatalomra jutása után a nehézipar fejlesztése minden egyebet háttérbe szorított, Csepel főszerepet kapott. 1950-ben csatolták Budapesthez, s talán több pénzt költöttek rá, mint a másik huszonegy kerületre összesen. A Vas- és fémmű Rákosi Máryás nevét vette fel, az új főnök Rákosi öccse, Bíró Ferenc lett, az I. ötéves terv Budapest-fejezetében pedig az új kerület modernizációját a legfontosabb feladatok közé sorolták, Az újonnan alakult Csepeli Lakásépítő Vállalatnak például az lett volna a dolga, hogy „tágas, kényelmes otthonokat biztosítson a dolgozóknak”, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy még egy sor újabb üzem létesüljön. Az aránytévesztést mutatja, hogy az ötvenes évek végig csak 160 lakás épült, ám az eszetlen környezetszennyezés miatt néhány év alatt teljesen kipusztult a környék halállománya. Ekkor már majdnem ötvenezren éltek — többnyire nyomorúságos körülmények között — az újdonsült XXI. kerületben, de még több emberre volt szükség, hiszen csak a Rákosi Mátyás Művekben 25 ezren dolgoztak, és akkor még nem beszéltünk a többi nagyüzemről, a papír-, a posztógyárról, a növényolajról vagy a Szabadkikötőről. Egyre több munkás érkezett távoli kerületekből, csakhogy a tömegközlekedést nem készítették fel ekkora rohamra.
Míg a háború előtt a dolgozók java Csepelről, Erzsébetről, Budafokról származott, és a közlekedést is az Ő igényeikhez igazították, az új rendszerben ez kevésnek bizonyult. A ráckevei HÉV pályáján a csepeli vonatokat nem tudták sűríteni, autóbusz pedig alig volt akkoriban, ezért úgy döntöttek, építenek egy világraszóló gyorsvasutat. A Boráros térről induló HÉV a metróépítkezés mellett a korszak legnagyobb fővárosi közlekedési beruházása volt: 50 millió forintot költöttek rá, kétszer annyit, mint a villamosokra, a buszokra, a trolikra és a többi HÉV-re összesen!
77. oldal
– Tudja, mi lett volna ebből a városból a repülőtér, a pályaudvarok meg Csepel nélkül?
– Tirana?
– Jó esetben.
– Mi rosszabbul jártunk a Blitzcel – jegyezte meg MacLeod.
– Ha volt utolsó utáni pillanat a kiugrásra, akkor mi azt csíptük el – feleltem, mert ennél értelmetlenebb vitát el nem tudok képzelni. Ki járt rosszabbul, ki szenvedett többet. A szenvedés nem lehet licit tárgya.
…kint sehol a taxi, a hőmérséklet eléri a mínusz tíz fokot, a szél óránként több ezer kilométeres sebességet, virtuális mínuszhúsz alakul ki, mire megjön a jármű, és a maradék pénzemből kivisz Csepelre, én már majdnem mélyhűtött áru vagyok.
Egy szál zakóban, Csepelen, a tesómék sehol, amikor telefonálok, már ordítani tudnék, mikor megjönnek, már azt sem.
Budapest: Ulpius-ház (2004) [p. 52.]