Costantino atya személy
Idézetek
Észrevettem, hogy sosem mondja azt, hogy ha, mindig azt mondja, amikor. Például nem azt mondja, hogy ha átmész a vizsgán, hanem azt , hogy amikor átmész a vizsgán…, nem azt mondja, hogy ha megtanulsz rendesen viselkedni, hanem azt, hogy amikor megtanulsz rendesen viselkedni… És ettől máris erősnek érzed magad, szinte legyőzhetetlennek.
151. oldal, 57. fejezet (Könyvmolyképző, 2014)
– És mit szóljak én? – mondtam, és felemeltem a hajamat. – Nézd meg ezeket a füleket! – és akkor mindenki felnevetett. Costantino atya is rám nézett és nevetettem, és én is nevettem, de legjobban Leo nevetett, és amikor láttam, milyen jóízűen kacag, azt gondoltam, hogy talán most az egyszer valami jót cselekedtem.
59. oldal, 19. fejezet (Könyvmolyképző, 2014)
– Hova tűnt Angelo? – kérdezte a pap.
– Macskát játszik, fönn van a teraszon.
A pap odajött hozzám, és azt mondta: cic-cic, és letett a földre egy kis száraztápot Szókratész tálkájában, én pedig elnevettem magam. Aztán Szókratész is odajött csodálkozva.
133. oldal, 49. fejezet (Könyvmolyképző, 2014)
Aztán a pap szavai jutottak eszembe: egyenlőség, szolidaritás és a többi, amelyeket megtanítanak az iskolában, de nem léteznek. Nem kellene elhitetni az emberekkel, hogy egyenlők lehetnek. Marának igaza volt. Az élet igazságtalan, és ehhez nincs mit hozzáfűzni.
Mara tudott valamit, amit jobb lett volna nem tudni.
112. oldal, 40. fejezet (Könyvmolyképző, 2014)
[…]Csak amikor becsuktam magam mögött, akkor hallottam, hogy Nicola felébred és kérdez valamit, Costantino atya pedig válaszol.
– Létezik, hogy cigarettafüstöt érzek?
– Á, tévedsz. Csak szellentettem.
97. oldal, 34. fejezet (Könyvmolyképző, 2014)
Aztán felállt, leemelte a rajztáblát a portréval, és lassan letette a fügefa alá, hogy jobban megszemlélje. Három lépest tett hátrafelé, tejesen belefeledkezett saját művébe. A szájával csücsörített, a fejét egyik oldalról a másikra biccentette, aztán bólogatott, mintha azt akarná mondani, hogy bizony, bizony, ez egy remekmű.
Épp ebben a pillanatban ügetett közénk Vadóc. Megállt a fügefa gyökeréhez támasztott rajztábla előtt, egy pillanatig úgy tűnt, mintha tükörben nézegetné magát és a hasonlóságot mérlegelné, aztán oldalt fordult, célzott, felemelte a lábát, és rápisilt.
[…]
– Valami apróság úgyis hiányzott róla. Hát most az is megvan! – ezzel felnevetett, és megvakarta a szakállát, aztán röhögött, és újra a szakállát vakarta.
Mara, aki épp arra járt, és megállt, hogy megnézze a képet, még jobban nevetett, a nevetéstől úgy rengett a hasa, hogy mind a két kezével meg kellett fognia.
125.-127 oldal, 46.-47. fejezet (Könyvmolyképző, 2014)