Cohen, a barbár személy
Idézetek
Széltoló megfordult.
Mögötte egy igen idős férfi állt. Ám a zord szél dacára egy bőr ágyékkötőn és egy loncsos szakállon kívül semmit sem viselt. És az utóbb említett szakáll olyan hosszú volt, hogy – legalábbis illemtani okokból – az ágyékkötőt valójában feleslegessé tette. Az öreg lábai elkékültek a hidegtől, az orra pedig vöröslött a széltől, szerfelett hazafias külsőt kölcsönözve ezáltal neki, már ha a szemlélő a megfelelő országból származott. A vénember egyik szemét fekete szövetfolt fedte, de jóval feltűnőbbek voltak a fogai: ugyanis csillogtak.
82. oldal (Delta Vision, 2010)
– Gyújtogatás, égetés – válaszolta végül. – Abban elég jók. Könyveket meg ilyesmit. Mindig hatalmas máglyákat raknak.
Cohen megdöbbent.
– Máglyára vetik a könyveket?
– Igen. Hát nem szörnyű?
– Az – felelte Cohen. Felháborítónak találta a dolgot. Ha valaki egész életét nomádul a szabadban tölti, megtanulja értékelni a jó vastag könyveket. Egy vaskos kötet legalább egy évszaknyi tábortüzet ki kell tartson, feltéve, hogy elég óvatosan tépkeded ki a lapokat. Hány életet mentett már meg egy havas éjszakán egy maréknyi átnedvesedett gyújtós meg egy igazán száraz könyv! Ha kedved szottyan rágyújtani, s nincs nálad pipa, egy könyv mindig kapóra jön.
180. oldal (Cherubion, 1998)
– Ó, egen, mészárlások – biccentett Cohen. – Mint mikor például a népesség kicsit késik az adó befizetésével. Akkor kiválasztanak egy várost, megfelelően nyugtalan népességgel, megölnek mindenkit, a helyet porig égetik, a falakat lerombolják, aztán az egészet beszántják sóval. Így megszabadulnak a bajkeverőktől, és az összes többi városban hirtelen mindenki fenemód udvariasan kezd viselkedni, és minden elmaradt adót valami hihetetlen ütemben befizetnek. Ami előnyös a birodalom szempontjából, ahogy arról értesültem. Aztán később bármikor, ha bajt kevernek valahol csak meg kell kérdezni tőlük: „Emlékeztek Nangnangra?”, vagy valami hasonló. Mire ők visszakérdeznek: „ Milyen Nangnangra?”, és akkor azt felelik nekik: „Pontosan.”
93-94. oldal
Cohen hallott már a sportszerű küzdelemről. És réges-rég elhatározta, hogy meghagyja másoknak.
– T'od, Tan'tó, az ezer az egyhez esély nem sokkal rosszabb, mint a tíz az egyhez – fejtegette Cohen. – Mégpedig azér', mer' egy – számolta az ujján –, az átlagos katona, aki a zsoldér' harcol, nem pedig az életéér', nem fog hősködni akkor, mikor ott van az a rakás másik fickó körötte, akiknek szintén ki kellene venniük a részüket a munkából, és kettő, amúgy sem túl sokan férnek majd egyszerre a közelünkbe abban a tolongásban meg tülekedésben, és… – keményen összpontosítva az ujjaira nézett.
-…három… – sietett a vezér segítségére a logikája által megbabonázott tanító.
-… úgy van, három… az esetek felében, ha csak meglendítik a kardjukat, valamelyik cimborájukat találják el vele, és így egy csomó fáradtságot megtakarítanak nekünk. Érted?
315. oldal (Delta Vision, 2010)
Széltoló hangos csattanással becsukta a könyvet. Felállt, s körbenézett.
Ami ezután történt az ez volt:
Semmi.
Beletelt egy kis időbe, amíg a népek ezt észrevették. Mindenki ösztönösen lebukott, arra várva, hogy lesz egy fehér fényrobbanás, vagy sziporkázó tűzgolyó vagy, Cohen esetében, aki nem sokra számított, egynéhány fehér galamb, esetleg egy kissé kajla nyúl.
És még csak nem is egy érdekes semmi volt. Néha a dolgok egy eléggé lenyűgöző módon tudnak nem megtörténni, de ami ezt a jelenlegi nem-eseményt illeti, ennek még volt mit tanulnia.
– Ez minden? – kérdezte Cohen. A tömegből az általános elégedetlenkedés moraja kélt, s több csillagos nézett dühösen Széltolóra
A varázsló gyulladt szemekkel Cohent bámulta.
– Feltételezem, igen – felelte.
– De hát semmise történt.
236. oldal, (Cherubion, 1998)