Claude Frollo személy

– Jaj! maga nyomorult! kicsoda maga? mit vétettem én magának? hát ennyire gyűlöl? Istenem, mi baja van velem?
– Szeretlek! – kiáltotta a pap.
A lány hirtelen abbahagyta a sírást. Bamba tekintettel meredt a férfira. Az térdre hullott, és mohón vágyakozó szemmel nézte.
– Hallod? szeretlek! – kiáltotta ismét.
– Micsoda szerelem ez? borzongott össze a szerencsétlen lány.
A férfi így válaszolt:
– Egy kárhozott szerelme.

Ha rossz útra tér az ember, járja is végig. Esztelenség megállni egy rémtett közepén!

Angyal! Ámde nem a világosság, hanem a sötétség, a fekete lángolás angyala.

Lasciate ogni speranza

Mellékesen mondva, különös végzése volt a sorsnak, hogy a Notre-Dame-templomot egyazon időben, más-más módon ily hűséges ragaszkodással szeresse két ennyire különböző lény: Claude és Quasimodo; az egyik, az ösztöneinek élő és elvadult félember, a szépségéért, a termetéért, a fenséges egészből áradó harmóniákért; a másik, a tudós és szenvedélyes képzelet, a jelentéséért, a mítoszáért, a benne rejlő értelemért, a mindenütt fellelhető jelképekért, melyek úgy rejtőzködnek homlokzatának faragványai alatt, mint új szöveg alatt a régi egy átírt pergamenlapon; egyszóval: azért szeresse, mert örökös talányt ad fel az elmének.

182. oldal

– Nos, Gringoire, halljam! Mit szól ehhez a megoldáshoz?
– Azt mesterem, hogy nem talán akasztanak fel, hanem biztosan felakasztanak.
– Az már nem számít.
– A fenét nem!- hördült fel Gringoire.

442. oldal, Gringoire-nak jobbnál jobb ötletei támadnak a Ciszterctiák utcájában, Tizedik könyv

Tizenegyedik könyv, I. fejezet - A kis cipő

552. oldal

– Se megbánás, se vágy. Rendbe szedtem az életemet.
– Amit az ember rendbe szed- mondta Claude –, azt az élet szétszedheti.

437. oldal, Gringoire-nak jobbnál jobb ötletei támadnak a Ciszterctiák utcájában, Tizedik könyv

– Jehan, maga zuhan lefelé a lejtőn. Tudja, hogy hová vezet az útja?
– A kocsmába.

Certain it is that he was often seen walking slowly along the Rue des Lombards and furtively entering a small house at the corner of the Rue des Ecrivains and the Rue Marivault. This was the house which Nicolas Flamel built, where he died about 1417, and which, having remained empty ever since, was now beginning to fall into decay: so badly had the hermetics and alchemists of every nation injured the walls merely by writing their names upon them.