Clara Peggotty személy

A fuvarosnak (akit Barkis úrnak hívtak) már ennyi beszéd is nagyon sok volt, mert – miként egy előbbi fejezetben megjegyeztem – flegmatikus természetű ember volt, és fölötte szűkszavú. Megkínáltam egy süteménnyel figyelmességem jeléül; egyszerre bekapta, akár egy elefánt, és éppoly kevéssé látszott meg vaskos arcán, mint ahogy egy elefánt ábrázata sem árult volna el semmit.
– Ezeket ő maga csinálta? – kérdezte Barkis úr esetlenül előrehajolva, lábát a bak deszkájára rakva, és két térdére könyökölve.
– Peggottyra gondol, uram?
– Ühüm – felelte Barkis úr –, őrá.
– Igen, nálunk ő süt mindent, és a főzés is az ő dolga.
– Csakugyan? – jegyezte meg Barkis úr.
Füttyentésre csücsörítette száját, de nem fütyült. A ló fülére bámult, mintha valami érdekeset látna ott, jó sokáig ült így, végül megint megszólalt:
– Nincs neki kedvese, mi?
– Hogy kedves-e, Barkis úr, azt kérdezi?
Azt gondoltam, enni akar valamit, és azért céloz Peggotty kedvességére, hogy újra megkínáljam.
– Nem arról beszélek – mondta Barkis úr. – Hogy van-e kedvese? Valaki, aki kísérgeti?
– Peggottyt?
– Ühüm – mondta. – Őtet.
– Ó, dehogyis! Peggottynak sohase volt kedvese.
– Csakugyan? – jegyezte meg Barkis úr.
Megint füttyentésre csücsörítette száját, de most sem fütyült, csak ült, a ló fülét bámulva.
– Egyszóval – jelentette ki végül Barkis úr hosszas tűnődés után – ő süti mind az almás lepényt, meg ő főz mindent, nem igaz?
Azt feleltem, hogy bizony így van.
– No jó – folytatta Barkis úr. – Akkor mondok a fiatalúrnak valamit. Talán eszébe jut egyszer levelet írni neki, nem?
– Egész biztos, hogy írok – feleltem.
– Úgy? – mondta, szemét lassan felém fordítva. – Akkor hát, ha levelet küld neki, írja bele, ha eszibe jut, hogy Barkis hajlandó. Megtenné?
– Hogy Barkis hajlandó? – ismételtem ártatlanul. – Ebből állna az egész üzenet?
– E-e-ebből – felelte fontolgatva. – Ebből. Barkis hajlandó.
– De hiszen holnap megint ott lesz Blunderstone-ban, Barkis úr – mondtam, és hangom megbicsaklott egy kicsit arra a gondolatra, hogy akkor én már milyen messze leszek onnan. – Sokkal egyszerűbben átadhatná az üzenetét személyesen.
Ezt az ötletemet azonban, fejét rázva, elvetette, és újra lelkemre kötötte előbbi kérését, mélységes komolysággal hangoztatva: „Barkis hajlandó. Ennyi az üzenet" – mire én készségesen vállalkoztam a továbbítására. S miközben a postakocsira vártam a yarmouthi fogadóban még aznap délután, levélpapírt és tintát szereztem, és levelet írtam Peggottynak, mely a következőképpen hangzott: „Kedves Peggotty. Épségben ide érkeztem. Barkis hajlandó. Mamát csókoltatom. Szeretettel, Davy. Ui. Azt mondja, nagyon szeretné, ha tudnád – Barkis hajlandó."

62-63. oldal, I. kötet, Ötödik fejezet - Elküldenek hazulról (Európa, 1981)

– Peggotty! – ismételte Miss Betsey méltatlankodva. – Azt akarod elhitetni velem, gyermek, hogy van olyan halandó, a kit keresztény templomban Peggotty névre kereszteltek?!
– A vezetékneve, – szólt anyám bágyadtan. – Az uram így szólította, mert a keresztneve az, a mi az enyém.

1. Születésem