Christine Rose személy
Idézetek
A legszörnyűbb napokra hamarosan úgy fog emlékezni, mint a legboldogabb időszakra, mert felülkerekedett minden nehézségen.
15. oldal
Az író késztetést érez az írásra, akár van ötlete, akár nincs, akár van számítógépe, akár nincs, akár van tolla és papírja, akár nincs. Ezt a vágyát nem befolyásolja az adott toll márkája vagy színe, sem hogy a kávéjában van-e elég cukor vagy nincs – mindazok a dolgok, amelyek akadályt képeztek ötleteim szabad áramlása előtt, valahányszor leültem írni.
16.-17. oldal
Csak hát a boldogságot hiába hajszoljuk, legfeljebb reménykedhetünk abban, hogy belebotlunk. Ez nem valami matematikai egyenlet, amit le lehet vezetni.
311. oldal
– Miért mondja ezt mindenki? – nevettem, tőlem telhetően felhőtlenül, de már éreztem, ahogyan a mélyről jövő harag kezdi átégetni a mellkasom. Belefáradtam, hogy folyton analizálnak, és úgy kezelnek, mintha kezelésre lenne szükségem. – Jól vagyok.
A szerettei szemébe akartam nézni, és úgy elmondani, hogy megtettem mindent, amit tudtam. Az ő fájdalmukat próbáltam enyhíteni vagy a saját bűntudatomat? Miért baj az, ha mindkettőt?
Ezután tanúsított viselkedése őszintén meglepett – saját sokkos állapotom nemkülönben –, mert mindig azt hittem, hogy alaposan utánaolvastam a kérdésnek. Nem felkészületlenül vágtam bele az életváltoztatásba, előre tudtam, hogyan érzünk-érezhetünk majd, ha egyszer úgy döntök, véget vetek a házasságunknak. Készen akartam állni, ha valaha úgy találom, hogy ez a helyes döntés. Nem egy barátom elvált, hosszú éjszakákon át hallgattam őket, mégsem ötlött fel bennem soha, hogy a férjem így kifordul magából – mintha teljes személyiség-átültetésen ment volna át, hogy ezzé a rideg, rosszindulatú, megkeseredett és ellenséges emberré váljék. A lakás – azelőtt a miénk, mostmár az övé; be sem tehetem oda a lábam. A kocsi – azelőtt a miénk, mostmár az övé; nem hajlandó osztozni rajta. Ha rajta múlik, minden mást is megtart, ami azelőtt a miénk volt – még azokat a dolgokat is, amik nem kellenek neki. Szó szerint. Ha lennének kölykeink, azokat is megtartaná, hogy soha többé ne láthassam őket. Egyértelműen nyilatkozott a kávéfőzőről, ragaszkodott az összes csészéhez, kiborította a kenyérpirító elvesztésének gondolata, és óriási hisztit csapott a forraló miatt. Ráhagytam mindent a konyhában, a nappaliban, a hálóban, de még ekkor is követett a vécére, hogy pisilés közben tovább kiabáljon velem. Igyekeztem olyan türelmesen és megértően viselkedni, amennyire lehet. Mindig is jó hallgatóság voltam, odafigyeltem rá, nem értettem viszont a magyarázkodáshoz, és meglepett, hogy ennyire igényelné. Biztosan tudtam, hogy a lelke mélyén ő is ugyanígy gondolkodik a házasságunkról, csak mélyen megsebezte a lelkét, hogy mindez vele történik, ezért elfeledte a pillanatokat, amikor mindketten úgy éreztük, hogy csapdába ejtett bennünket valami, ami kezdettől fogva elhibázott. A harag, mint tudjuk rossz tanácsadó, ő mégis hallgatott rá – ezért vártam a dühroham elmúlását, remélve, hogy egyszer majd őszintén beszélhetünk.