Christine Barlow Manson személy

Most Christine-t kérték fel, hogy énekeljen, de nem állt kötélnek. Watkins odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:
– Azt hiszem, drágám, maga is úgy van ezzel, mint én. Sokkal jobban szereti a zenét, semhogy belekontárkodjék.

48. oldal

Christine rendkívül nyugodt volt, szelíd és makacs. Saját fejével gondolkozott. Egyszer mosolyogva bevallotta Andrew-nak, hogy vitatkozó hajlamát skót nagyanyjától örökölte. De ez még közelebb hozta őket egymáshoz. Andrew gyakran megcsodálta a kis tanítónő bátorságát. Hiszen egyedül állt a világban, nem volt senkije egy beteg nagynénjén kívül, aki Bridlingtonban lakott. Andrew egészen elérzékenyült, ha erre gondolt. Úgy érezte, hogy van hivatva arra, hogy ezt a kislányt oltalmazza.

70. oldal

Christine meg volt bántva, meg volt sértve, de nem is annyira önmaga miatt búslakodott; mint inkább Andrew miatt. Úgy érezte, hogy Andrew rossz úton halad, és nagy veszélyek fenyegetik. Hiszen tudta, hogy a gazdag emberek közt éppannyi beteg akad, mint a szegények közt, és Andrew az előkelő Mayfair városrészben éppoly jó orvos lehet, mint volt Aberalaw-ban. És nem kívánt már tőle olyan hősi erőfeszítéseket, mint annak idején, amikor egy Indián motorkerékpáron robogott be Cardiffba tanulni. De tisztán látta, hogy, az a tiszta idealizmus, mely akkor még egész lényét betöltötte, ragyogó fényével világosabbá és nemesebbé tette mindkettőjük életét. Az a fehér láng azóta megsárgult, és a levegőben érezni lehet a lámpa piszkos füstjét…
Amikor bement Mrs. Schmidt boltjába, igyekezett vidám arcot vágni.

Délutánonként rendszerint sétált egyet a Serpentine körül. A gesztenyefák már kizöldültek, és a vízimadarak vidáman röpdöstek a fodros víz fölött. Ez a hely pótolta némileg a szabad vidéki tájat, mely után még mindig fájt a szíve.