Christina Hunter személy

– Bolhás korcs! – mordulok rá, és elhúzódóm a puska közeléből.
– Tetűfészek!
– Rühraktár!
– Palotapincsi!

45. oldal

Most igyekszem kedves maradni, hisz nagybeteggel beszélek. Meg egyébként is, ittlétem legfőbb célja az, hogy lelket öntsek belé.
– Szarul nézel ki, fiú! – biztatom hát.

175. oldal

Azért hősiesen küzdök, ám csekély eredménnyel. Hét húszkor még semmi sincs kész, ellenben huszonötkor szénné ég a rántott karfiol, harminckettőkor meghal a párolni feltett kelbimbó, és rá fél percre berobban a mikróban felejtett kiskanál.
Szerencsére tűz nem üt ki, csak egy szimpla rövidzárlattal kell megküzdenem, ami nem probléma. Negyvenkor elkezdek kétségbeesni, negyvenötkor úgy döntök, hogy most vagy soha, ötvenötre pedig világossá válik, hogy most nem.

424-425. oldal

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

– Christian, te mit csinálnál, ha meghalnék? – kérdem hirtelen elhatározással.
Magasba szalad a szemöldöke, aztán vállat von.
– Megkeresném azt, aki megölt, feltépném a hasát, és megfojtanám a beleivel.

514. oldal

Én most éppen szerelmes vagyok, és a felismerés boldoggá tesz.

363. oldal

– Asszonynép! Nem kell ennyit piperézkedni, siessünk!

41. oldal

Határozottan megnyugtat a tudat, hogy az általam kedvelt férfinak is vannak kényszerképzetei. Nem olyan masszívak, mint nekem, de vannak.

355. oldal (Beholder, 2002)

Nos, szobámban nem a rózsaszín dominál, sem nem tüllök és csipkék. Szerintem ilyesmire nem is számít, tehát ez eddig oké. Ám ahogy követem a tekintetét, kilel a hideg. Az ajtófélfa tövén vér szárad, a bátyám fejéről kenődött oda pár napja, már nem is tudom, mi kapcsán. Az ágy lábán kaparászásnyomok, és bár a szék szinte eltűnik a ráborított szennyes ruhák, illetve egyéb kacatok alatt, de az a része szabadon áll, ahol sok évvel ezelőtt megrágcsáltam a támláját. Ezer egyéb apróságról nem is beszélve!
– Egyedi a szobád… – összegzi elhűlten a benyomásait Lui.

515. oldal

– Mindegy! – gördül a hasára Christian, aztán négykézlábra löki magát. – Bemegyek, körbeszimatolok. Abból baj nem lehet.
– Abból nem. Csak ha aztán elmégy akciózni, valami eszement oknál fogva…
– Az én okaim nem eszementek! – csattan fel. – Engem főbe lőttek! Az ilyesmi mindig felidegesíti az embert!

316. oldal

Fekszem a fűben.
Az állam a vállára támasztom, féloldalasan, lélegzete ritmusára emelkedik és süllyed mellkasán átvetett karom. Nézem az arcát, érzem az illatát. Csukott szemhéja mögé képzelem a szemét. Szellő se moccan.
Fekszem a fűben.

550-551. oldal