Chester személy

Igazi szabadság ott van, ahol a döntés nem félelemből fakad.

521. oldal

– Chester? – Edna jelent meg, pár lépésre tőlük. – Segélykérő üzentet küldtél.
– Don ölelget.
– Ez a vészhelyzet?! Érdemes lenne definiálnunk a fogalmakat!
Edna kitárta a kezét, és megemelte az egyik tenyerét, mintha lenne rajta valami:
– Bolygók felrobbantása, ez vészhelyzet. – Megemelte a másik tenyerét. – Don ölelget, nem, ez nem vészhelyzet.

169. oldal

– Annyira örülök, hogy tudsz beszélni. Miért öleltél meg?
– Megvédtelek.
– Mitől?
Don kereste a szót, de nem találta.
– A… szárnyasoktól. Amik figyelnek.
– Szárnyasok? – visszhangozta gyengeelméjűeknek szóló türelemmel Edna. Eltűnt az előbbi öröme. – Netán kacsák? Úgy véled, figyel egy kacsa?
– Nem kacsa. De figyel.

170. oldal

– Mi a sakk lényege? – kérdezte négy órával később.
Chester a pályát figyelte, a bábuk villózva mozogtak. Gyorsabban játszott önmagával, mint Lucyvel. Szórakozottan felelte:
– A fegyelem. A bábuk nem önállóskodnak, hanem egy elmét követnek. Ne kavarjon, mentál! Maga kulcsfigura, de nem vezér. Ezt tartsa észben, különben nem éljük túl.

465. oldal

Úgy véltem, ideje átrendezni a galaktikus sakktáblát.

11. oldal

– Mielőtt kimosták az agyát, megkérdezte, hogy akarok-e a tanítványa lenni.
– Mármint… igazi tanítvány? – Edna szeme kerekre tágult.
– Akkor nem adtam neki választ. De ha most szeretné… Ha szeretnéd… – Chester odafordult hozzá. – Csak meg kell kérdezned újra, Don.
Don fölnézett rá, és mosolygott. Nem értette, miért kell kimondani a nyilvánvalót, ami már napok óta zajlik, de megtette:
– Chester, szeretnél a tanítványom lenni?

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

1. rész

Látom az elmékben, hogy máris ítélkeznek felettünk. Azt hiszik, mert ismerik, már értik a történelmet? Nem a kalózok voltak a rosszak, mi meg a jók. Mennyire egyszerű lett volna minden!

11. oldal

– Üdvözlöm a Scar P'Soluth Ember-mentál Interplanetáris Kiképzőiskola végzős növendékeit, mind a mentálokat, mind az embereket. Az ajtókat bezárták, és ideje, hogy újra meséljek.

7. oldal

Valaki minden nap a reggelt várta, hogy láthassa; leste a szavait, várt egy rezdülésre, egy csendesebben elsuttogott szóra, egy esélyre, amibe belekapaszkodhat a szíve, és remélhet, hiába tudja az ész, hogy mindez nevetséges.

II. rész, 251. oldal