Charlotte Branwell személy
Idézetek
Jessamine úgy hőkölt hátra, mintha egy kígyót látott volna meg.
– Egy hölgy nem olvas újságot. A társasági rovatot talán, vagy a színházi híreket. De ezt a mocskot biztosan nem.
– Csakhogy te nem vagy hölgy, Jessamine… – kezdte Charlotte.
– Te jó ég! – szólt Will. – Egy ilyen kemény igazság kora reggel biztosan nem tesz jót az emésztésnek.
Aloysius Starkweather a legmakacsabb, legképmutatóbb, legcsökönyösebb, legdegeneráltabb… – Elhallgatott, láthatólag küszködnie kellett, hogy vissza tudja fogni magát. Tessa soha nem látta még, hogy Charlotte ilyen vékony vonallá szorítaná össze a száját.
– Kérsz egy szononimaszótárt? – érdeklődött Will. A fiú a szalon egyik foteljában terpeszkedett a kandalló közelében, csizmáját a puffon nyugtatta. Mindkét talpa sáros volt, és most már a puff is. Charlotte máskor lekapta volna a tíz körméről emiatt, de Aloysius reggel érkezett levele, amit összegyűltek megbeszélni, minden figyelmét lekötötte. – Úgy tűnik, kifogytál a szavakból.
– És tényleg degenerált volna? – kérdezte Jem a mások fotel mélyéről. – Mármint a vén szaros majd' kilencvenéves. Nyilván túl rég van a devianciákon.
Charlotte-nak elkerekedett a szeme. Fél éve figyelte, hogy a gyűlölet és a pontosan célzott maró gúny keverékével Will hogyan taszít el magától mindenkit, aki megpróbál közelebb kerülni hozzá: a tanárait, Charlotte apját, a vőlegényét, Henryt, a két Lightwood testvért. Ha nem ő maga lett volna az egyetlen, aki valaha is sírni látta a fiút, valószínűleg már régen feladta volna a reményt, hogy egyszer normális viszonyt alakít ki valakivel. Will azonban most itt állt előtte, Jem Carstairsre meredt, aki olyan törékenynek tűnt, mintha üvegből lett volna, és a mogorvasága lassan tétova bizonytalansággá változott.
15. oldal, Prológus