Charles Dickens személy
Idézetek
Az aszott Felébredettek összevissza Uriahoztak és Heepeztek, amikor elhaladtam mellettük; Csipkedtek és Szimatoltak. Amikor emberek meghunyászkodnak, mindig a dickensi groteszk jut eszembe. Az ő regényei teljesen Nód-kompatibilisek, a normális emberek kis csapatai vannak kitéve bennük az elfajzott és az abszurd hordái folyamatos ostromának. A Dickens-regények olvasása közben az a nehéz, hogy az ember megtartsa a hitét a normalitásban, hogy ne hagyja elcsábítani és elsodortatni magát a szörnyszülöttek varázsától.
123. oldal 9. nap: Goré
A következő események sok évvel ezelőtt történtek. Viktória királynő ült Anglia trónján, de még nem a windsori fekete ruhás özvegyként: az orcája majd’ kicsattant az egészségtől, lépte ruganyos volt, s Lord Melbourne-nek nem is kellett ürügyet keresnie, hogy megdorgálja az ifjú királynőt szelességéért. Viktória még nem ment férjhez, holott fülig szerelmes volt.
Mr. Charles Dickens folytatásokban kezdte közölni a Twist Olivért; Mr. Draper elkészítette első fényképét a Holdról, melyen hideg papírra fagyasztotta annak sápadt orcáját; Mr. Morse a világ elé tárta, hogyan lehet fémvezetékkel üzenetet továbbítani.
Ha varázslatról vagy tündékről beszéltünk volna előttük, lenézően mosolyognak, kivéve talán a még fiatal, szakálltalan Mr. Dickenst, aki sóvárogva nézett volna ránk.
Egy
| → |
|---|
Ellen szeretett fölolvasni. Mielőtt aludni mentek volna a gyerekek, sokszor olvasott nekik Walter Scottot, Dickenst vagy Andersent, így került sor egy hűvös márciusi estén a Hókirálynő-re. Joel úgy érezte, hogy sok a rokon vonás közte és Little Kay között, akinek látása eltorzult, amikor Sprite megbabonázott tükrének egy szilánkja a szemébe ment, s ettől a szíve is olyan lett, mint egy darab keserű jég. „Tegyük fel – gondolta, miközben lágyan szólt Ellen hangja, s unokatestvéreinek arcát pirosra festene a kandalló fénye –, hogy én is, mint Little Kay, valamilyen titokzatos módon a Hókirálynő fagyos palotájába kerülök… Van-e ezen a világon valaki – tűnődött –, aki akkor útnak indítaná a rablólovagokat az én megmentésemre?" És rájött, hogy ilyen ember nincs, sehol az egész világon.
A gyerekek jajgattak, amikor bejelentettem, hogy a Két város regényét fogjuk olvasni. Miért nem A Gyűrűk Urát, A Dűnét vagy bármi tudományos-fantasztikusat? Miért nem…?
Elég. Szárnyaló szónoklatot tartottam nekik a francia forradalomról, a zsarnokság igáját nyögő, nyomorban senyvedő nép kétségbeeséséről. Eggyé váltam a megtiport franciákkal, és lendületesen fejeztem ki jogos felháborodásomat. Barikádra, mes enfants.
Csúnyán néztek rám: már megint kezdi, mondta a tekintetük. Még egy tanár, akinek zabszem van a seggében.
Nem mintha izgatna benneteket, mosolyogtam rájuk gúnyosan, de ma is emberek milliárdjai vannak megfosztva attól, hogy reggelente szép, paplanos ágyból keljenek ki, és jól fűtött, fehér fürdőszobában üdítsék fel magukat. Milliárdok élnek a Földön, akiknak fogalmuk sincs a hideg és meleg vezetékes vízről, illatos szappanról, samponról, hajkondicionálóról, finom, vastag, frottír fürdőlepedőkről.
Hadd mondja csak a magáét, olvastam le az arcukról. Úgyse lehet megúszni, ha egy tanárra rájön az ötperc. Ilyenkor nem segít semmi. Ha visszabeszélünk, már nyúl is a piros tollért, beír valamit, és félév végén lerontja az osztályzatodat. Akkor megkérdezi az apád, hát ez itt micsoda?, te meg magyarázkodhatsz, hogy a tanárnak zabszem volt a seggében, és a szegényekről hadovált. Apád persze nem hiszi el, és máris hosszú távra elástad magad. Vagyis a legokosabb, ha tartod a szád. Szülőknél, tanároknál az a legbiztosabb, ha befogod. És hallgasd végig, amit mond.
Amikor hazamentek az iskolából a kényelmes lakásotokba vagy házatokba, megcélozzátok a hűtőszekrényt, kinyitjátok az ajtaját, megnézitek a kínálatot, nem találtok semmit, ami a kedvetekre volna, megkérdezitek anyukától, nem lehetne esetleg hozatni egy pizzát – bár egy óra múlva kész a vacsora. Anya azt mondja, dehogyisnem, drágám, mert olyan nehéz a sorsotok, hogy mindennap iskolába kell járnotok, és ki kell bírnotok a tanárokat, akik képesek Dickenst olvastatni veletek – hát ezek után tényleg megérdemeltek egy kis jutalmat.
Már a szónoklat közben is tudtam, hogy besoroltak a sok, untig ismert dumájú, kétarcú seggfej közé. Sejtették vajon, hogy élvezem a helyzetet, a demagóg tanár szerepét? Nem tehettek róla, hogy polgári jómódba és kényelembe születtek. Én meg az irigység ősi ír erényét gyakoroltam, ugyebár. Egy szó mint száz, hátrább az agarakkal, Mac.
Az első padban, az orrom előtt Sylvia jelentkezik. Törékeny, csinos, fekete kislány.
Mr. McCourt.
Tessék.
Mr. McCourt.
Mi az?
Kezd eltűnni az arcáról, Mr. McCourt, a széles ír mosoly. Nyugodjon meg. Higgadjon le.
Már ott tartottam, hogy azt rikácsolom, a francia szegények szenvedése, ami kirobbantotta a forradalmat, nem mosolyogni való, de az osztály nevetése és a Sylviának szóló taps belém fojtotta a szót.
Jó a szöveg, Sylvia, csak így tovább.
Sylvia mosolyogva nézett rám. Micsoda hatalmas, barna szempár. Gyengének és ostobának éreztem magam. Lezuttyantam a tanári székre, és hagytam, hogy az óra hátra lévő részében azon poénkodjanak, hogyan fognak jó útra térni. Méltók lesznek Charles Dickenshez. Először is leszoknak a délutáni pizzáról, és amennyit ezzel megtakarítanak, azt elküldik a francia forradalom szegényei leszármazottjainak. Vagy odaadják az Első Avenue hajléktalanjainak, elsősorban annak a manusznak, amelyik megsértődik, ha öt dollárnál kevesebbet kap.
Az óra végén Ben Chan a teremben maradt. Mr. McCourt, mondhatok valamit?
Ben tudta, miféle nyomorról beszéltem. Az osztálytársai semmit sem értettek az egészből. De nem tehetnek róla, és nehogy a tanár úr megharagudjon rájuk. Ben négy évvel ezelőtt érkezett Amerikába, még tizenkét évesen. Nem tudott angolul, de szorgalmasan tanult, és eleget szedett össze angolból és matematikából ahhoz, hogy sikeresen szerepeljen a Stuyvesant Gimnázium felvételi vizsgáján. Nagyon örül, hogy hozzánk járhat, és büszke rá az egész családja. Meg az otthon maradott kínaiak is büszkék rá. Tizennégyezer gyerekkel versengett, hogy bejusson. Az apja egy étteremben dolgozik a kínai negyedben, napi tizenkét órát, hetente hatszor. Az anyja egy alsóvárosi műhelyben robotol. De azért minden este vacsorát főz az egész családnak, az öt gyereknek, a férjének és saját magának. Utána pedig mindenkinek segít előkészíteni a másnapi ruháját. Havonta próbáltatja fel a kisebbekkel a nagyobbak holmiját, hogy belenőttek-e már. Azt mondja, mire minden gyerek felnő, és már egyikükre se jók a gyerekruhák, akkor átadja a következő, Kínából érkező családnak, vagy egyenesen hazaküldi. Az amerikaiak úgysem értik meg, mekkora izgalmat okoz egy kínai családban, ha valami amerikai. Ben anyja ügyelt rá, hogy mindegyik gyereke odaüljön a konyhaasztalhoz, és megírja a leckéjét. És ő soha nem tudná olyan nyeglén szólítani a szüleit, hogy nyanya vagy fater, az nagy tiszteletlenség volna. A szülők mindennap új angol szavakat tanulnak, hogy el tudjanak beszélgetni a tanárokkal, és lépést tartsanak a gyerekeikkel. Ben szerint az ő családjában mindenki tisztel mindenkit, és az ő rokonai nem nevetgélnének, ha a tanár Franciaország szegényeiről beszél, mert a történet szólhatna Kínáról vagy akár New York kínai negyedéről is.
Megmondtam Bennek, hogy nagyon érdekesnek és megrendítőnek tartom a családja történetét, és megkérdeztem, nem volna-e méltó tisztelgés az édesanyja előtt, ha az egészet le is írná, és felolvasná az osztályban.
No nem, ezt nem tudná megtenni. Soha.
De miért nem? Az osztálytársaid biztosan tanulnának belőle, és jobban megbecsülnék a saját körülményeiket.
Nem, semmiképpen sem írná le és beszélni sem akar a családjáról mások előtt, mert a szülei nagyon szégyellnék.
Ben, büszke vagyok rá, hogy nekem elmesélted.
Á, csak azért mondtam el olyasmit, amit senki másnak nem lennék hajlandó, hogy a tanár úrban ne maradjon rossz érzés az óra után.
Köszönöm, Ben.
232-236. oldal
Frank McCourt: A tanárember 84% Önéletrajz pedagógus koromból
| → |
|---|
– […] A szerződésekben az ember nem burkoltan célozgat a föltételekre, hanem fehéren feketén lefekteti őket.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy ha Agatha Christie-nek szerződése lenne a kiadójával…
– Egészen biztos, hogy van is neki.
– …megtehetné, hogy nagy hirtelen gondoljon egyet, és valami olyasmivel álljon elő, mint Joyce Finneganje?
– Természetesen!
– És a kiadónak ki kellene adnia?
– Amennyiben ezt szerződésileg rögzítették.
– Így szól a törvény?
– Így.
– Akkor a törvény baromság.
– Dickens jobban fogalmazott. Azt mondta: a törvény merő nyűg.
138. oldal
| → |
|---|
– Miért kísérted a sorsot? – kérdezte Agnes a barátnőjét.
– Mert bátraké a szerencse!
– Ha így beszélsz, Livingstone úrra emlékeztetsz.
– Mert mindketten olyan bölcsek vagyunk?
– Mert ő meg egész nap Shakespeare-t és Dickenst idézi, és a vevők türelmével játszik.
94. oldal
[…] nagyon önző ember. Mindenből a legjobbat tartja meg magának. Ha valami kell neki, elveszi – és általában mindig a legjobb kell neki. Kivéve a könyveket. – A hangja érezhetően élessé vált, mint korábban is, amikor arról beszélt, hogyan viszonyul Tiny a könyvekhez. – Desmond soha nem olvas kitalált történeteket. Nem gyűjt könyveket, és nem érdeklik az írók. Homérosz, Chaucer, Shakespeare, Dickens, Tolsztoj, Mark Twain – mindnyájan úgy mentek el mellette, hogy észre sem vette őket. Az ő mondanivalójuk egyáltalán nem izgatja. Az irodalom világával nincs semmiféle kapcsolata. Mintha két külön világban élnének.
186-187. oldal, 16. fejezet (Móra, 2005)
„Utazni annyi mint élni” – írta egyik levelében barátjának –, és ezt meg is valósította: harminc nagyobb utazást tett, a legkülönfélébb járműveken ötször bejárta Európát, és kapcsolatban állt a kor olyan nagy íróival, művészeivel, mint Victor Hugo, Wagner, Heine, Dickens, Ibsen, Balzac, de a királyi udvarok is egymással versengve fogadták.
11. oldal, Az ismeretlen Andersen - Élete (Polar Könyvek, 2005)
A sikerült hasonlat a jelenséget a látomás szintjére emelheti fel. Egy-egy kép valóságos kis műalkotássá válhat a teljes egészen belül:
„A köd olyan sűrű volt, mintha a Természet erős sört főzött volna a közelben." Dickens
„A sapka olyan rosszul állt neki, mintha a fejét most vette volna egy boltban, és ezt kapta volna zacskó helyett" – egy magyar író, akit szerénységem tilt megnevezni.
84. oldal