Charles Dickens személy
Idézetek
Dickens könyvei utat találtak a hétköznapi emberek otthonaiba, és a történelemben először az olvasás szórakozássá vált.
13. oldal
Kathryn Hennessy (szerk.): Könyvek, amelyek megváltoztatták a történelmet 93% A holt-tengeri tekercsektől Anne Frank naplójáig
Douglasnek néhány ritka művésszel egyetemben (Wodehouse-t ismét beleértve) megvan az a képessége, hogy befogadója azt érezze, hozzá beszél, és csakis egyedül hozzá: azt hiszem, ez részben megmagyarázza „rajongótáborának” óriási erejét és vonzalmát, ha használhatok ily felháborító kifejezést. Ha az ember Velázquezt csodál, Mozartot hallgat, Dickenst olvas vagy Billy Connollyn nevet, hogy hasraütésszerűen mondjak négy nevet (mindig rengeteg energiát igényel, ha érvelés céljából kell hasraütésszerűen neveket mondanunk), tudatában van annak, hogy amit tettek, a világért tették, és az eredmény, természetesen, csodálatos. Ha az ember Blake-et csodál, Bachot hallgat, Douglas Adamset olvas vagy Eddie Izzard előadását nézi, úgy érzi, talán ő az egyetlen a világon, aki valóban érti. Nagyjából persze mindenki más is csodálja őket, de senki más nem kötődik hozzájuk így. Ezt most egy elméletnek nyilvánítom. Douglas műve magától értetődően nem egyenlő Bach magas művészetével vagy Blake vibráló, személyes világegyetemével, de hiszem, hogy az elméletem ennek ellenére igaz. Olyan ez, mint szerelembe esni. Ha Adams egy különösen üde fordulata vagy jelzője megüti az ember szemét és behatol az agyába, az ember meg akarja fogni a legközelebbi ismeretlen vállát, hogy megossza vele. Az idegen lehet, hogy nevetni fog, és tetszik neki az írás, de az ember magában azt mondja, hogy úgysem fogták fel a teljes lendületét és az értelmét, ahogyan ő – mint ahogy a barátaink (hál’ istennek) nem esnek szerelembe ugyanazzal a személlyel, akiről folyton-folyvást beszélünk nekik.
Stephen Fry: Bevezetés
Douglas Adams: A kétség lazaca 84% Egy utolsó stoppolás a galaxisban
– Amikor Brüsszelben éltünk, volt egy angoltanárom, aki úgy gondolta, hogy a Galaxis útikalauz stopposoknak sokkal jobb taneszköz, mint Shakespeare vagy Dickens.
– Most irigykedem. Nekünk Sherlock Holmes volt a kötelező. Az azért nem ugyanaz.
– De végül csak a rendőrségnél kötöttél ki, nem?
– Azt hiszem, ez inkább az apámnak volt köszönhető. Alkut kötöttünk, hogy ne kerüljek dutyiba.
– Akarom tudni a részleteket?
– Nem hinném.
301. oldal, Harminchatodik fejezet - Orléans, 2014. február 26. szerda 17:38 (Agave, 2015)
Manda Scott: Tisztítótűz 79% A Jeanne d'Arc-titok
→ |
---|
Csupán egy szembetűnő sajátossága volt a felső szintnek, amit V imádott, hiszen, nála is ugyanez uralta a szobát: a könyvek. Mindenhol könyvek voltak. A hálószobában a könyvespolcok a padlótól a mennyezetig értek, minden polcon tudományos, filozófiai és matematikai kötetek sorakoztak. A folyosón a két méter hetven centi magas, üvegajtós szekrények is tele voltak pakolva Shelley, Keats, Dickens, Hemingway, Marchand és Fitzgerald műveivel. Még a fürdőszobában is volt egy kis polc a fürdőkád mellett, hogy amíg fürdik, addig is a közelében legyen néhány kedvenc olvasmánya.
Láthatóan kedvelte Shakespeare-t, amit V nagyon helyeselt.
Ez a fajta berendezés volt az ő stílusa is. Egy aktív elmének a fizikai környezetében nem volt szüksége figyelem elterelő bútordarabokra. Csupán néhány kiváló könyvre és egy jó lámpára.
549. oldal, 36. fejezet (Ulpius-ház, 2009)
Köntösben ücsörögtem a szobám padlóján egy órát vagy még többet is, kicsomagoltam a könyveket az utazóbőröndömből, és a polcra pakoltam a köteteket. Ábécésorrendbe rendezgettem őket: Louisa May Alcott, Frances Hodgson Burnett, Lewis Carroll, Charles Dickens… Majd levettem a polcról az összeset, és elölről kezdtem az egészet, ezúttal színes szivárványt rakva a könyvgerincekből – kék, zöld, szürke, fekete…
13. oldal
– […] „Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse, vagy ezt a tisztet másvalaki tölti be: majd elválik – az itt következő lapokból kell kiderülnie” – Ellen az asztalra könyökölve megtámasztja az állát, és úgy idézi a könyv első sorait. Ismét elmosolyodik. – Mindig is hátborzongatónak tartottam ezt a nyitómondatot, mert azt sugallja, hogy nem feltétlenül válunk saját életünk főszereplőivé. Nem értettem, hogy történhetik meg ez a szörnyűség. Egyfajta szellemlétbe zárva, tehetetlenül figyelem azt, aki elfoglalta a helyemet, gyűlölöm és irigykedem rá, mégsem tehetek semmit, mert egy adott pillanatban kiestem az életemből, akár egy repülőülésből, így képzeltem el, katapultáltam a levegőbe, és azóta csak lebegek, és nem tudok visszatérni, miközben valaki más ül beszíjazva az ülésemben, amire eredetileg én váltottam jegyet.
218-219. oldal (Scolar, 2009)
→ |
---|
A sir címet Angliából importálta a bőrgarnitúrával, a vörös mahagóni könyvespolcokkal és a bőrkötésű könyvekkel együtt, amelyek régi, megsárgult, olvasatlan oldalait bizonyára angol klasszikusok töltötték meg, tudja a fene, én csak a szokásosakat ismertem: Dickens, Bronte és Austen. De akárhogy is, a halott írók olyan szárazzá tették az irodája levegőjét, hogy a látogatásaim után órákig szétporladt cellulózt köhögtem fel.