Challenger űrrepülőgép tárgy
A Challenger (NASA Orbiter jelzése: OV-099) a második amerikai űrrepülőgép volt a Columbia után. Az űrrepülőgépet a Rockwell International gyárban építették a kaliforniai Downeyben. Első repülésére 1983 április 4-én került sor, összesen kilenc küldetést teljesített. 1986. január 28-án, az STS–51–L küldetésen fedélzetén hét űrhajóssal, az indítás után 73 másodperccel megsemmisült.
A Challenger-katasztrófa volt az első amerikai űrkatasztrófa, amely repülés közben következett be.
A fedélzetén tartózkodó hét űrhajós meghalt: Greg Jarvis, Christa McAuliffe, Ronald Ervin McNair, Ellison Shoji Onizuka, Judith Arlene Resnik, Michael John Smith és Francis Richard Scobee. A későbbi vizsgálatok során arra a következtetésre jutottak, hogy az egyik gyorsítófokozat (SRB) tömítőgyűrűje okozta a balesetet.
A balesetet követően két és fél évig szüneteltették az űrsiklóflotta használatát, az újraindulás 1988-ban folytatódott az STS–26 küldetéssel, amit a Discovery hajtott végre. A Challengert az Endeavour helyettesítette, amit először 1992-ben indítottak útjára. Az Endeavourt tartalék alkatrészekből építették meg.
(Wikipedia)
Idézetek
Ahogy a 2010. Második űrodisszeia nem volt egyenes folytatása a 2001. Űrodisszeiának, úgy ez a könyv sem kapcsolódik közvetlenül a 2010-hez. Mindegyiket egyazon témára komponált variációnak kell tekinteni, amelyekben felbukkannak ugyan azonos szereplők és helyzetek, ám a történet nem feltétlenül ugyanabban a világegyetemben játszódik.
Azóta, hogy Stanley Kubrick 1964-ben (öt évvel az ember Holdra szállása előtt!) azt javasolta, hogy vágjunk bele, és csináljunk egy olyan igazi science-fiction mozifilmet, „amilyen csak a mesében van”, nos, azóta az események a lehető legképtelenebbül követték egymást, s ez látszik a legújabb történeteken is, mivel olyan felfedezéseket és eseményeket foglalnak magukba, amelyek meg sem történtek a korábbi könyvek írása idején. A 2010. azért születhetett meg, mert a Voyager 1979-ben oly fényes sikerrel cserkészte be a Jupitert, s addig vissza sem akartam térni erre a témára, amíg a még nagyra törőbb Galilei-küldetés eredményei nincsenek a kezünkben.
Úgy tervezték, hogy a Galilei ledob egy szondát a Jupiter légkörébe, maga pedig majd két éven keresztül sorra látogatja a nagyobb holdakat. 1986 májusában akarták útnak indítani az űrrepülőgépről, és 1988 decemberére ért volna célba. Én tehát nagyjából 1990-re tettem azt az időpontot, amikor már hasznát vehetem a Jupiterről és holdjairól szerzett információknak…
Sajnos, a Challenger tragédiája meghiúsította ezt a forgatókönyvet; a Galilei azóta is ott csücsül a Sugárhajtás Laboratóriumban, s várja az új kilövőjárművet. És szerencsésnek mondhatja magát, ha az eredeti tervhez képest alig hét év késéssel mégiscsak eljut a Jupiterhez.
Úgy döntöttem, nem várok addig.
A szerző megjegyzése
| → |
|---|
Egy hideg januári napon akkori szobatársammal, George Langgel ebéd után a Star Trek egyik epizódját néztük az akvárium mellett álló kis színes tévén. Hirtelen leállították a filmet, és a műsort megszakítva bejelentették a rendkívüli hírt: a Challenger űrsikló hetvenhárom másodperccel a felszállás után felrobbant. Többször egymás után levetítették, ahogy a jármű a darabjaira hullik, rögtön azután, hogy a Földön kiadták a „Menj teljes gázzal!” parancsot (akkoriban persze fogalmam sem volt róla, mit jelent ez a kifejezés, aztán jóval később én is hallottam, és válaszoltam is rá, hogy meggyőződjünk a sikló és a Föld közötti kommunikáció épségéről). A szerencsétlenség után hetekig tartott, amíg megszületett az a feltételezés, hogy a szokatlanul hideg floridai időjárás miatt megsérült a szilárd hajtóanyaggal működő gyorsítórakétákban egy gumiból készült tömítőgyűrű.
– Még mindig meg akarod csinálni? – kérdezte George, miután néhány óra hosszat folyamatosan néztük a híreket.
– Mire gondolsz?
– Az űrsiklóra. Még mindig repülni akarsz vele?
– Abszolút! – válaszoltam, és komolyan is gondoltam
Christa [McAuliffe] űrhajóshalála után is tanárnő maradt. Még a televíziós inzerten is. Több mint 11 ezer tanár közül jelölték ki, hogy ő legyen az első, aki felszáll az űrrepülőgéppel. Az előzetes elképzelések szerint két ötvenperces órát tartott volna, amelyet a nem kereskedelmi televíziós hálózat és a rádió élőben kívánt közvetíteni. Iskolák százai készültek arra, hogy diákjaikkal megnézetik a műsort, az űrórát. A tervek azonban a Challenger tragédiájával füstbe mentek.
167. oldal (Magvető, 1986)
– Úgy látszott a televíziós felvételek alapján, hogy a fedélzeten lévő hét űrhajós az életét vesztette. Köztük Christa McAuliffe 37 éves tanárnő, aki a Reagan-adminisztráció által az 1984-es elnökválasztási kampány során indított CIVIL A VILÁGŰRBEN program résztvevőjeként repült. A tragédiát végignézte Christa McAuliffe férje, két kisgyermeke, szülei és harmadikos diákjai, akik a New Hampshire-i Concorde iskolájából jöttek Floridába.
178. oldal (Magvető, 1986)