Celia Bowen személy

(…) lopva vet csak rá egy-egy pillantást, figyeli, ahogy a fény megcsillan a bőrén. Többször is rajtakapja Celiát, hogy ő is hasonló pillantásokat vet rá, és amikor a szemük találkozik, az a pillanat mennyei.

A fák egyre jobban ragyognak, olyan erős fénnyel, hogy Celia lehunyja a szemét.
Lába alatt hirtelen megmozdul a föld, és ő kis híján elveszíti az egyensúlyát, de Marco a derekára teszi a kezét, hogy el ne essen.
Amikor kinyitja a szemét, ott állnak egy hajó fedélzetén az óceán kellős közepén.
Csakhogy a hajó könyvekből van összerakva, a vitorláit egymásra boruló könyvoldalak ezrei alkotják, és a tenger, amelyen úsznak, fekete tintából van.
Az égen parányi fényforrások függenek, mint sűrűn összezsúfolt csillagok, és olyan fényesen ragyognak, mint a Nap.
– Annyit beszéltünk szűk helyekről, gondoltam, egy kis tágasság jól fog esni – mondja Marco.
Celia kisétál a fedélzet pereméig, és végigfuttatja a kezét a korlátot alkotó könyvek gerincén. Könnyű szellő játszik a hajával, régi, poros könyvek illatát és nedves, maró tintaszagot sodor feléje.
Marco odalép hozzá és megáll mellette. Celia elnéz az éjfekete tenger fölött, amely a végtelenbe vész, és föld sehol nem látszik rajta.
– Gyönyörű! – mondja.

De a világ sokkal érdekesebb hely, mint valaha is hittem volna, mielőtt megérkeztem az első Éjféli Vacsorára. Hogy aztán azért érzem-e így, mert Miss Bowen képes életre kelteni egy körhinta fából faragott állatait, vagy mert maga képes befolyásolni az emlékezetemet, vagy azért, mert a cirkusz megmutatta, hogy a lehetséges dolgok határa jóval kijjebb húzódik, mint azelőtt gondoltam, amikor még meg sem fordult a fejemben, hogy csakugyan létezik varázslat? Nem tudnám megmondani. De ezt az érzést nem adnám oda a világon semmiért!

És milyen keveset ír őróla! Isobel még csak le sem írja a nevét, legfeljebb futólag említi, és ilyenkor mindig az „ illuzionista” – ként. Ezt az elővigyázatosságot maga Marco javasolta, de már megbánta.
Mert mindent szeretne tudni arról a lányról.
Hogy mivel tölti az idejét, amikor éppen nem lép föl.
Hogy milyen a kapcsolata a közönséggel.
Hogy hány cukorral issza a teáját.
De Marco nem tudja rászánni magát, hogy mindezt megtudakolja Isobeltől. …
… Fogja a lány kézírásával telerótt lapokat, amelyekben Isobel beszámol a csíkos sátrakról és a csillagpettyes egekről, madarakat hajtogat belőlük, és körberöpteti őket az üres lakásban.

Aztán a férfi megfordul, és észreveszi Celiát. Abban a pillanatban, amint Celia meglátja a szemét, minden kétsége eloszlik.
Egy pillanatra Marco olyan fiatalnak tűnik, hogy Celia azt hiszi, azt a fiút látja, aki évekkel a megismerkedésük előtt volt, amikor már összekapcsolódott a sorsuk, de még nagyon távol éltek egymástól.
Annyi mindent szeretne mondani neki, annyi mindent, amiről már azt hitte, soha nem lesz alkalma újra elmondani. De ezek közül csak egyetlenegy tűnik igazán fontosnak.
– Szeretlek – mondja.
A szó végigvisszhangzik a kerten, lágyan megrezzenti a fagyott leveleket.