Cassie Sullivan személy
Idézetek
Emlékszel még a kisbabákra? – kérdeztem tőle, amikor róla ábrándoztam. És Ben erre mindig azt mondta: Ó, igen. Hát persze, hogy emlékszem. A kisbabák!
463. oldal
– Meglátod, minden rendbe jön – hiszen pont ezt akartam hallani tőle, és pont ezt akarta mondani nekem ő is. Ezt szokta tenni az ember, ha leereszkedik a függöny: elmondja azt a mondatot, amelyre a közönség vár.
54. oldal
Ujjait – hüvelykjét befelé tartva – háromszor egymás után a combjához érinti. Négyen vannak? Vajon ezt akarja közölni? Vagy valami vadászkódot használ, mondjuk, hogy állj négykézlábra?
349. oldal
Még amikor mindenféle ember vett körül, és hívhatott volna bárki bárhogy, akkor sem szólított soha senki Cassiopeiának. Leszámítva apámat, de ő is csak és kizárólag olyankor, ha húzni akart, és mindig valami rémes olasz akcentussal ejtette ki: Kássz-Íó-PÍÍ-á. Meg tudott őrjíteni vele. Nem találtam se viccesnek, se aranyosnak, és az lett a vége, hogy meggyűlöltem a nevem. Én Cassie vagyok!, kiabáltam apámra olyankor. Csak simán Cassie! Most bármit megadnék azért, ha csak még egyszer hallhatnám, hogy így nevez.
19. oldal, 2. fejezet
Az egyetlen dolog, ami miatt nem tartottam tökéletesnek, a termete volt: egy fejjel magasabb voltam nála. Hm, most már akkor két hibája is van: az, hogy alacsony, meg az a tény, hogy halott.
33. oldal, 5. fejezet
Könyvek? A könyvek nehezek, és sok helyet foglalnak amúgy is a pukkadásig teletömött hátizsákomban. De hát van bennem ez a vonzalom a könyvek iránt. Ugyanúgy, ahogy az apámban volt. A házunkat padlótól a mennyezetig roskadásig telepakoltuk könyvekkel, minden olyan könyv megvolt nekünk, amire csak rálelt apám azt követően, hogy a harmadik hullámban hazavágtak három és fél milliárd embert. Amíg mi, akik megmaradtunk, iható vízért és élelemért jártunk portyázni, és fegyverkészleteket halmoztunk fel, készülve a végső csatára, amiről biztosan tudtuk, hogy bekövetkezik, apu kint járkált a gyűjtőúton, és a kisöcsem húzható kiskocsiján hordta haza a könyveket.
32. oldal, 5. fejezet
Mitchell csak néhány nappal az Érkezés előtt költözött a városba. Világirodalmon mögöttem ült, és én elkövettem azt a hibát, hogy kölcsönadtam neki a szövegkiemelő filcem. A következő, amire emlékszem, az volt, hogy randira hív, hiszen ha egy lány kölcsönad neked egy szövegkiemelőt, csakis azért teszi, mert marhára bejössz neki, ugye.
37. oldal, 5. fejezet
– Annyi mindent szerettem volna még csinálni – susogta Lizbeth. – Én még csak soha nem is… – Visszanyelte a könnyeit. – Tudod.
– Az az érzésem, hogy ebben a pillanatban egy csomó „tudod” dolog zajlik. Vélhetőleg épp ezek alatt a lelátók alatt.
49. oldal, 6. fejezet
– Ha már csak húsz perced volna hátra, mivel töltenéd?
– Gőzöm sincs – feleltem. – De az biztos, hogy semmi olyasmivel, aminek hozzád van köze.
– Most tényleg? – De nem várta meg a válaszom, valószínűleg magától is rájött, hogy nem olyasmi, amit szívesen hallana. – Mert mi van, ha én lennék a legutolsó ember a Földön?
– Ha te lennél a legutolsó ember a Földön, én nem lehetnék ott, hogy bármit is csinálhassak veled.
– Na jó. Mi lenne, ha mi volnánk a két utolsó ember a Földön?
– Hát akkor is egyedül maradnál, mert én előbb kinyírnám magam.
– Te nem bírsz engem.
– Tényleg, Crisco? Miből jöttél rá?
80. oldal, 13. fejezet