Camryn Bennett személy

– Camryn Marybeth Bennett, a Föld legszebb asszonya és gyermekem anyja, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
Vigyorogtam, és gyanakodva ránéztem a szemem sarkából, aztán megkérdeztem:
– Csak a Földé?
Pislogott, mielőtt válaszolt. – Hát, nem találkoztam még más bolygókról származó tyúkokkal.
Egyikünk sem tudta megállni nevetés nélkül. Így hát együtt nevettünk. De aztán nagyon elkomolyodott, és a hangulatváltozása rám is hasonló hatással volt.
– Hozzám jössz feleségül? – kérdezte.
Patakokban folytak a könnyeim. Hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam, amitől mind a ketten a padlóra zuhantunk, és milliószor elismételtem, hogy „igen”.

– Mit gondolsz, mit csinálsz majd tíz év múlva?
– Nem tudom biztosan – felelem, miközben a tetőt bámulom. – De azt igen, hogy bármit csinálok is, azt veled akarom tenni.
– Én is – szól hátra az első ülésről. Ugyanabban a pózban fekszik, mint én: a hátán, a tetőt bámulva.

171. oldal, 22. Camryn

Soha nem fogom elfelejteni, hogy mosolygott, miközben játszottam és énekeltem neki. Meleg, ragyogó és gyengéd mosoly volt, olyan, amelyik szavak nélkül is elárulja, hogy „jobban szeretlek mindennél a világon”.

160. oldal

– Mindig is éreztem ezt a… ezt a… – a szeme egyre komolyabbá válik, ahogy beszél – ezt a lyukat…
…
– És amikor találkoztunk… olyan volt, mintha valami helyrekattant volna a fejemben, mintha felébredtem volna, én… én nem tudom, de… – Megáll előttem, és a legszívesebben sírva fakadnék, de nem teszem. – De tudtam, hogy bármi is az, helyes. Beleillik a lyukba. Te töltöd ki bennem azt az ürességet.

34. fejezet

– Valami meleg és békés helyen szeretnék letelepedni. Néha elképzellek a strandon, ahogy mezítláb sétálsz a homokban, a lágy szellő fújja a hajadat. Nem messze tőled, én egy fa alatt ülök, gitározom…
– Azon, amelyet tőlem kaptál?
– Természetesen.
Elmosolyodom, és hallgatok, a lelki szememmel látom magam előtt a képet.
– És fogod a kezét.
– Kinek a kezét?
Andrew egy pillanatra elhallgat.
– A kislányunkét – feleli olyan távoli hangon, mintha a gondolatai sokkal messzebb járnának, mint az enyémek. Nyelek egyet, de érzem, hogy gombóc van a torkomban.
– Tetszik nekem ez a kép. Szóval, le akarsz telepedni?
– Egyszer majd igen. De csak akkor, amikor helyesnek érzem.

– Andrew, ígérem, soha nem hagyom, hogy gépekkel tartsanak életben, és szenvedj, amikor a szívem mélyén már tudom, hogy vége az életednek. Ígérem, ha valaha elveszel vagy eltűnsz, akkor… soha nem hagyom abba utánad a kutatást. Soha. Ígérem, hogy amikor meghalsz, gondoskodom róla, hogy a Dust in the wind szóljon a temetéseden, és nem temetlek olyan helyre, ahol hideg van.
…
Ígérem, hogy örökké szeretni foglak, ebben az életben, mert tudom, hogy nem élhetek nélküled.

33. fejezet

Vannak pillanatok az ember életében, amikor olyan rettenetes dologgal kell szembenéznie, hogy úgy érzi, soha többé nem lesz már ugyanaz a személy. Mintha valami sötétség csapna le valahonnan a magasból, és elrabolná az összes boldogságot, amelyet valaha éreztél, és te nem tehetsz mást, csak figyeled, érzed, ahogy viszi, és tudod, hogy bármit teszel, soha többé nem leszel képes visszaszerezni.

49. oldal, 7. fejezet

Az élet titokzatos, gyakran igazságtalan. De azt hiszem, az Andrew-val eltöltött idő alatt megtanultam, hogy csodálatos is lehet, és hogy általában, ha valami igazságtalan dolog történik, az csupán az Élet módszere arra, hogy helyet csináljon jobbak számára. Szeretném ezt hinni. Erőt ad olyankor, amikor a leginkább szükségem van rá.

— Ha pedig Olaszország — szólalok meg öntelten vigyorogva akkor szerenádot adsz nekem a Spanyol lépcsőn… olaszul. — Tudom, hogy ez utóbbi kiüti a biztosítékot.
Keresztbe teszem a lábamat.
— Ezt nem gondolhatod komolyan — vitatkozik. — Hogy a pokolba csináljam ezt?
— Nemtom — vigyorgok. — Attól tartok, hogy ki kell találnod valamit, ha én nyerek.
Megcsóválja a fejét, dühösen összeszorítja az ajkát. — Rendben. Megegyeztünk.

– Én – felnevetek, ahogy eszembe ötlik egy régi emlék – minden télen meztelenül megfürödtem a fagyos tóban.
Andrew gyönyörű arcát beragyogja a kíváncsi, életteli mosoly.
– Azta, szinte látom magam előtt …

177. oldal