Caitlin Thompson személy

[…] egyszerre mintha az egész világ az ölembe hullott volna a maga végtelen lehetőségeivel, eltűntek a szegénység és a félelem szabta korlátok.

199. oldal

Azt hiszem, valamilyen szabály kimondja, hogy nem hagyhatlak egyedül, felnőtt felügyelete nélkül. Nem fogok többet túlórázni. Megleszünk így is. Ki tudom fizetni a lakbért, az ennivalót, a gázt, neked megvan az éves akváriumbelépőd. Rendben van a fűtés és a víz is. Másra nem futja majd. Lemondom a telefont és a tévét, ha tudom.
– És azért juthatunk egyről kettőre?
Anyám nevetett.
– Kisbogaram. Telebeszéltem a fejedet. Minden rendben lesz. Nem tudok a nyugdíjamra vagy a te egyetemedre félretenni, ez igaz. Erre gondoltam, amikor az egyről kettőre jutást emlegettem. Gondoltam, vehetnénk egy házat is, de abból úgyse lett volna semmi. De egyetemre így is mehetsz. Csak keményen kell tanulnod, rendben?

50-51. oldal

Megálltam a legnagyobb akváriumnál, halványkék, homályos fal, megnyugtató csönd. Cápák köröztek lassan, ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint százmillió évvel ezelőtt. Mint a szerzetesek, tűrték a napok ismétlődését, köröztek és köröztek, és nem is vágytak másra, csak erre a mozdulatsorra.

21. oldal

Most pedig el kell indulnunk, vagy elkésünk mindenhonnan. És tudod, miért kell ilyen korán indulnunk?
Nem néztem rá. A müzlistálkára néztem, és próbáltam a hangját is kizárni.
– Azért, mert anyád egy életre eladta magát rabszolgának, hogy az ő kis hercegnőjének jobb élete legyen. Ilyenek a szülők.

119. oldal

Odakint hideg és hó, sárga pelyhek az utcalámpák fénytölcsérében, egyre jönnek, ki tudja honnan, a fejünk felett csak feketeség.
A korlátba kapaszkodtam, hátha jeges a járda. Éreztem, ahogy a hideg levegő az orromba, torkomba hasít.
– Remek lesz odakint dolgozni – mondta anyám. – Maga a gyönyörűség, a természet ölén: vasgerendák, latyak, olaj, hidraulikus munkafolyadék, mocsok és kiszórt só. Még jobb a tudat, hogy ez csak a kezdet, négy ugyanilyen hónap következik. Több eső, mint hó, de garantáltan hideg.

120. oldal