buszjegy tárgy
Idézetek
Csodálatos volt visszatérni abba az országba, ahol a humor nem csak egy ijesztő, rémisztő dolog. Finnországban a humor megtervezett, hivatalos terekre, például a nyári szabadtéri színházakra korlátozódik. A hétköznapi Finnországban az ember kénytelen hozzászokni a faarcú emberekhez, akik kerülik a fölösleges közvetlenkedést és attól is megrettennek, ha például a buszjegy vásárlásakor valaki eltér a bevett gyakorlattól.
97. oldal
Angelo a huskyk gyöngye,
buszjegye van, nem nyakörve.
Hogyha szólnál,
messze kószál,
s hazasunnyog sündörögve.
19. oldal
A noteszlapra írt telefonszám benne van abban a stühmeres dobozban, amit ugyanabban a fiókban őrizgetett, ahonnan az iskolás füzeteit előbányásztam. A sárga dobozt könnyű cukorspárgával kötötte át. Ki se csomózta, csak egyszerűen lehúzta a dobozról, ha mutatni akart belőle valamit. Levelek voltak benne, üdvözlőlapok, képeslapok és néhány tárgy. Buszjegy, amivel apám megérkezett, aztán összegyűrve a hamutartóba dobta, nem a szemetesbe. Amikor elment, anyám kihajtogatta, és beletette a dobozba. Füredi vonatjegy, amivel anyám utazott hozzá, és egy másik buszjegy, amely egy szemüveglencse darabkáit rejtette. Összetört egy hirtelen mozdulatnál, és anyám összeszedegette az üvegdarabokat, belecsomagolta az aznapi buszjegybe, és beletette a stühmeres dobozba.
– A vécépapírját is el fogod tenni emlékbe, mi? Ha egyszer elfelejti lehúzni? – dühöngött Bizsu, de anyámig nem ért fel ez az általa Haller utcainak tartott méltatlankodás.
Mit tudhat Bizsu arról az ő Józsijával, milyen az, amikor minden összetört szemüvegdarabnak különös jelentősége van.
118. oldal
Egyszer megkérdeztem a barátaimat, hogy találkoztak-e már olyan tárgyakkal, amelyek megéreztették velük a történelmet. „Ókori kerámia, amelyben ott volt voltak a háromezer éves ujjlenyomatok” – mondta az egyik. „Régi kulcsok – mondta egy másik. – Agyagpipák, Báli cipő a második világháború éveiből. Római pénzek, amiket egy réten találtam. Régi buszjegyek egy antikváriumban vásárolt könyv lapjai között.” Mindannyian azt mondták, hogy ezek az apróságok furcsán személyesek és meghittek voltak, s ahogy kézbe vették és ujjaik között forgatták, megérezték általuk a jelenlétet egy réges-régen élt ismeretlen személynek, aki hasonlóképpen fogta és használta őket. „Nem tudsz róluk semmit – mondta egy barátom –, de megérzed azokat az embereket. Olyan, mintha eltűnne a köztetek eltelt idő. Mintha valahogy azonossá válnál velük.”
135-136. oldal
Ebben az időben, Hongkongban a leggyakoribb tömegközlekedési eszköz az emeletes busz volt. Mi megismerkedtünk egy közlekedésirányítóval, akinek az volt a feladata, hogy elkísérjen minket a buszon, és miután mi elhelyezkedtünk, szólt a sofőrnek, hogy indulhat. Felszállást követően ő vette meg nekünk a buszjegyet, ami harminc-negyven ember esetén, egy maós jegyár szerint, három-négy hongkongi dollár volt. Ennek a felügyelőnek volt egy fia, akit Cui Liunak hívtak, és sofőr volt, a munkahelyi száma pedig 1033.
Mindig, mikor felszállt a buszra, a következőt mondta:
– Családtag. Cui Liu, 1033.
Így neki nem kellett soha jegyet vásárolnia. Ezt mindannyian megjegyeztük. Volt olyan, hogy nem tudott elkísérni bennünket, és ilyenkor csak kiosztotta nekünk a buszpénzt, amit mi jegy helyett elköltöttünk ennivalóra. Aztán amikor felszálltunk a buszra, komoly arccal csak ennyit mondtunk:
– Családtag. Cui Liu, 1033.
Egy napon sokan szálltunk föl a buszra, és mindannyian ugyanezt mondtuk. A buszjegyárusnak gyanús lett a dolog, és csúnyán ránk förmedt:
– Hogy az anyjába tudott az a Cui Liu ennyi gyereket csinálni?!
360. oldal, Hatodik fejezet - Jackie Chan színre lép