Bukarest helyszín
Idézetek
Úgy maradt el mögötte Bukarest, mint egy fájdalmas emlék, amelytől szabadulni kell, és amelybe örökre vissza fog vágyni, már előre félt attól az állapottól, hogy nem fogja tudni elmesélni otthon, nem lehet falun elmesélni, hogy milyen egy igazi város.
180. oldal
Vida Gábor: Senkiháza 93% Erdélyi lektűr
1989 vészterhes esztendejében, a Földön élő emberek utolsó évében, a bukarestiek is látták az eget elborító vakító villámot, cikcakkjai és cikázó ágai olyanok voltak, mint egy világ fölé kapaszkodó csúszómászó lábai. December közepén, egy borongós napon, kora délután volt látható, a Magheru út épületei, az örmény templom, a Victoria Áruház és a Központi Bizottság úgy kifehéredtek tőle, mint egy túlexponált fényképen. Millió elgyötört, szenvedő, szuvas fogú és kiéhezett arc hirtelen az ég felé fordult, alig látszottak ki a kucsmák és kendők alól, az ijesztően fehér álarcok egy pillanatra bosszúálló, visszajáró kísértetekké váltak, akik a vérüket követelik. A Buzeşti úton néhány elvakított sofőr megfeledkezett az aszfalton tátongó kátyúkról, és az iszonyúan megpakolt rozsdás Daciák felborultak. Aztán megint elsötétült a város, a szokásos szürkeségébe, a mindennapok fakó hullaszínébe fulladt. Fél ötkor már teljesen sötét volt. Az útszéli oszlopokon elfelejtettek kigyulladni a lámpák, ahogy egész városnegyedekben a lakások villanykörtéi is. A lakótelepek úgynevezett „gyufaskatulyáiban” feltűnt egy-egy álmosan botorkáló férfi vagy nő az aranysárga gyertyafényben. Ezekben a pillanatokban a hófelhők alatt Bukarest felülről olyan volt, mint egy nagy kiterjedésű falu, amelynek csak alig pislákoló mécsesei látszanak. Háborús időkben a bombázók átrepültek volna fölötte, talán észre sem veszik. A holtak és a sötétség városa, a romok és a boldogtalanság városa volt. Szürke, porosan elnyúló zuzmó a végeérhetetlen Bărăganon.
Ebben a pillanatban egész Bukarest sötétségbe borult. Ha elrepül fölötte egy repülő, észre sem veszi, hogy egy európai ország fővárosa fölött száll. Ahogy a vicc mondja: ha volna egy kis ennivaló is, minden pont olyan volna, mint a háború alatt.
143. oldal
Ha külföldi elöljáróknak mutatták meg Bukarestet, előtte rendőrségi teherautókról árukat pakoltak a kirakatokba: kenyeret, zöldséget, rég elfelejtett felvágottakat és gyümölcsöket. Az autók lelassítottak, hogy az utasok mindent lássanak. Miután a konvoj elhaladt, ugyanazok a rendőrségi teherautók visszavittek mindent a diplomaták és a pártvezérkar számára fenntartott boltokba. Ha csak Ceausescuék jöttek, az autók óránkénti száz kilométer per órás sebességgel hajtottak végig a kiürített utcákon. Nicolae és Elena nem szerették a sorban álló nép látványát. Ki kellett söpörni a hiány, a szükség megalázó képét. Ugyanebben az időben Bukarest további két helyszínén bontakozott ki ugyanaz a látvány: szirénák, autók, Ceausescuék gépkocsis felvonulása – az igazi és az utánzatok egyszerre robajlottak végig Európa legszomorúbb diktatúrájában. Az egyik autó a Ceausescu család kutyáját szállította, amelynek szintén volt két dublőrje. Ez volt a vicc slusszpoénja, csakhogy ezt a viccet már senki sem akarta elmesélni, mert egy olyan világról szólt, amelynek a brutalitásához csak az abszurditása ért fel.
37. oldal
Volt az a vicc, hogy felhívják a jereváni rádiót:
Kérem szépen, meg tudják mondani, miért sétál Ana Pauker esernyővel Bukarest utcáin, mikor hét ágra süt a nap?
Hogyne, kérem: mert Moszkvában esik.
90. oldal, Duna 1954
Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik 77% Egy kitelepítés története
Descartes utca
A Descartes utca mellett
Mentem le a Szajnához, ifjú, barbár utazó,
Akit félénkké tesz, hogy itt lehet a világ fővárosában.
Sokan voltunk: Jassyból és Kolozsvárról, Vilnóból
És Bukarestből, Saigonból és Marrakesből.
Szégyenkezve gondoltunk hazai szokásainkra,
Amiről nem volt szabad beszélni senkinek:
Hogy tapsolunk a szolgálónak, s mezítlábas lányok szaladnak,
Ráolvasással osztjuk szét az ételt,
Az urak s a cselédség kórusban mondanak közös imát.
Magam mögött hagytam a felhős tartományokat,
Beléptem az egyetemes szférába, álmélkodón és vágyakozva.
Később a jassy-i, kolozsvári, saigoni és marrakesi diákok
Közül sokat megöltek, mert el akarták törölni a hazai szokásokat.
Még később társaik kerültek uralomra,
Hogy ők gyilkoljanak a szép egyetemes eszmék nevében.
Közben a természetéhez híven megmaradt a várso,
Érzéki nevetéssel hívogatott a sötétben.
Hosszúkás kenyeret sütött, bort töltött agyagkorsókba,
Halat, citromot és fokhagymát vett a piacon,
Közömbösen a becsületre, s a szégyenre, a nagyságra és a dicsőségre,
Mivelhogy ez már mind elmúlt és átváltozott
Nem tudni kicsodákat ábrázoló szobrokká,
Alig hallható áriákká, vagy szólásmondásokká.
Újra rákönyöklök a rakpart érdes gránit-mellvédjére,
Mintha csak földalatti országokká tett
Vándorlásból térnék vissza,
S a fényben hirtelen megláttam volna
Az évszakok forgó kerekét,
Ott, hol lehanyatlottak birodalmak, s akik éltek: halottak.
És már nincs itt és sehol sincs a világ fővárosa.
És minden eltörölt szokás becsülete helyreállt.
S már tudom, hogy az emberi nemzedékek ideje más, mint a Földé.
De súlyos bűneim közül legjobban egyre emlékezem:
Egyszer a patak mentén futó erdei ösvényen
Nagy kővel megdobtam a fűben összetekeredett siklót.
S mind, ami életemben történt, igazságos büntetés volt,
Ami előbb vagy utóbb, de utoléri a törvény megszegőit.
49.-50. oldal
Bukarest modern parkjai sík területeken helyezkedtek el, és törpebokrokkal ültették őket tele, a padokat pedig úgy helyezték el, hogy az ott ülőket a lehető legjobban lehessen látni, és a lehető legkényelmetlenebbül érezzék magukat. Soha nem maradt sokáig az ember sehol, mert minden oldalról a láthatatlan megfigyelőket érezte maga körül. A szökőkutak egytől egyig kiszáradtak. A séták közben az ártalmatlan halottak szobrai mellett haladtam el: zeneszerzők, költők, történészek, tudósok kőalakjai mellett, akiket egyszer csak méltatlanul lecseréltek névtelen, de hivatalos szobrokkal. Biztonságos és hasznos halottak, ahogy Sztálin nevezte őket, a legkevésbé sem húzódozva attól, hogy folyamatosan növelje a számukat.
55. oldal
Tudom jól, hogy a magasból még Bukarest is jól néz ki, New York még jobban: minél magasabbról szemlélünk egy várost, annál kevésbé látjuk benne az embereket, akik azzá teszik, ami valójában.