Buck személy
Idézetek
Öregebb volt a születése óta eltelt napok és a tüdejében megfordult lélegzetek számánál. A múlt és a jelen találkozott benne, a mögötte álló örökkévalóság hatalmas ritmusban lüktetett rajta keresztül, s éppúgy magával ragadta, mint a vizeket és évszakokat.
68. oldal, Egy embert szeretni
Az ősi ösztönök ébredése, amely a zengő városokból időnként erdőkbe és lapályokra űzi az embereket, hogy vegyi erőktől röpített ólomgolyókkal élőlényeket öldössenek, a vérszomj a gyilkolás öröme – mindezt Buck is átélte, csakhogy sokkal-sokkal meghittebben. Ott rohant a falka élén a vad áldozat, az élő pecsenye után, hogy megölje a tulajdon fogával, és szeméig megfürössze pofáját a meleg vérben.
Van valamiféle önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, s amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S mivel a létezés paradox dolog, ez az önkívület akkor tör reánk, amikor az életünk a leghevesebben lángol, és ugyanakkor tökéletesen elfeledteti velünk, hogy élünk. […] s ezt érezte Buck, amikor az ősi farkasüvöltést hallatva rohant a falka élén, az élő táplálék után, amely sebesen menekült a holdfényben. Lényének legmélyéből tört fel az üvöltés, s még annál is mélyebbről az Idő méhéből. Az élet ellenállhatatlan hullámverése hatalmasodott el rajta, a lét áradása, minden egyes izom, ízület és ín tökéletes gyönyörűsége, az az érzés, hogy összpontosul benne minden ami nem halál, hogy lobog és száguld, és kifejezi magát a lendületben, és ujjongva röpül a csillagok alatt, a mozdulatlan, holt anyag fölé emelkedve.
62. - 63. oldal / Móra 1975 Budapest
– Hé, Perrault! – mondta Buckra mutatva, aki most olyan mozdulatlanul ült, mint egy szobor. – Micsoda kutyánk van nekünk?
– Jó kutyánk – dörmögte Perrault.
– Akkor mondd meg neki te, hogy menjen odébb – mondta François. – Azt hiszem rám nem hallgat.
– De rám sem – nevette el magát Perrault is.
66. oldal, 5. fejezet - Vetélytársak (Alexandra, 2011)
[…] És amikor Thornton elengedte, Buck odaugrott a lábához, mosolyogva, csillogó szemmel, és mozdulatlanul állt. John Thornton ránézett, és azt mondta:
– Te jó ég, épp csak meg nem szólalsz!
106. - 107. oldal, 8. fejezet - John Thornton (Alexandra, 2011)
De nincs mindig egyedül. Amikor megjönnek a hosszú téli esték, s a farkasok lehúzódnak zsákmányuk után a mélyebb völgyekbe, látni őt, amint a falka élén rohan a Hold sápadt sugarában vagy a derengő északi fényben, hatalmasabb minden társánál, nagyokat szökken, és félelmetes torkát kitátva énekli az ifjabb világ dalát, a falka énekét.
A vadon szava, 93. oldal
Megverték, tudta; de nem törték meg. Egyszer s mindenkorra megtanulta, hogy semmi esélye sincs egy fütykössel felszerelt férfi ellen. Megtanulta a leckét, és halála napjáig nem felejtette el. Olyan volt az a fütykös, mint a kinyilatkoztatás. Az ősi törvény birodalma felé utazott, s már félúton kóstolót kapott belőle. Az életnek feltárult egy eddig ismeretlen, vadabb oldala; nem félemlítette ugyan meg Buckot, de kicsalta minden lappangó ravaszságát.
A vadon szava, 13. oldal
Civilizált korában képes lett volna meghalni valamilyen erkölcsi elvért, például azért, hogy megvédje Miller bíró lovaglóostorát, most azonban olyannyira lefoszlott róla a civilizáció, hogy erkölcsi elvek védelme helyett képes volt elmenekülni, és a bőrét menteni. Nem kedvtelésből lopott, korgó gyomra kényszerítette rá. Nem nyíltan rabolt, hanem titokban, és ravaszul lopott, tisztelve a fütyköst és az agyart. Egyszóval amit tett, azért tett, mert könnyebb volt megtenni, mint nem megtenni.
A vadon szava, 23. - 24. oldal