Brittany Ellis személy
Idézetek
Viccel? Önmagam? Képtelenség. Mert akkor sírni kezdek, és esetleg annyira kikattanok, hogy a képébe vágom az igazságot: azért van szükségem a tökéletesség látszatára, hogy elbújhassak mögötte.
Az iskola első hete után az ember mindjárt jobban értékeli a hétvégét és a hosszú alvást. Értékelné, ha a kétéves unokaöccse nem masírozna be a szobájába, és nem használná a fejét tamtamdobnak.
– Hé, muchacho! – mondom, elkapom, és felültetem a mellkasomra. – Ha ereszt a pelenkád, nagyon gyorsan húzzál kifelé!
Vigyorog rám mind a négy fogával.
Paco lassan kétéves lesz, ideje lenne megtanulnia a nevemet. – Mondd szépen, Luis! – kérem tőle.
– Ísz – mondja.
– Nem egészen, de lesz ez jobb is.
– Ísz – ismétli meg, de most már izgatottan. Úgy ugrál rajtam, mintha a lova lennék. – Ísz, Ísz, Ísz!
Brittany dugja be a fejét az ajtón. – Paco, felébresztetted Tío Luist?
– Á! – mondom. – Annyira jó fej!
Önmagamra ismerek benne: a látszólag tökéletes külső egy született vesztest takar.
– Te akartál titkolózni a szüleim előtt! Én nem akarok! Én a legszívesebben az egész világ előtt kikiabálnám, hogy az enyém vagy!
342. oldal
