Bosznia helyszín
Idézetek
– Oszt mit akarnak magok Böskétő’?
– Böske öccse, János után nyomozunk – feleli a detektív.
– Aztat ugyan hiába keresik. Elvitte a rongyosgárda.
– A rongyosgárda?
– A’ hát. Szedik össze a vörösöket.
– El tetszik lenni tévedve. A rongyosgárda harminc évvel ezelőtt működött.
– Hah! Gondolja, ha akarja. Aki akarja! Cédulákat szórtak repülőrű’. Abban tudatták, hogy gyönnek.
– Mutasson egy olyan cédulát!
– Nincs nekem. Minek lenne? Nem tudok magyarul olvasni. Meg tótul sem. Hátul ültem az iskolában, nem láttam a tabulát.
– Szóval a vörösökre vadásznak a rongyosgárdisták?
– Rákosit akarják legfőképp. De elkéstek. Mer’ elrepült Amérikába.
– Moszkvába.
– Mondom: Amérikába! Mondom!
– Minek repült oda?
– Viszi az aranyat Ájzenóverhe’!
– Miféle aranyat?
– Hát a zsidók aranyát. Vagyis a magyarokét. Amit a zsidók elvettek a magyaroktól.
– Mikor vették el? – s közben aggódva Hunyadira néz az őrnagy, de az legyint, és mutatja, hadd beszéljen tovább.
– Há’ amikó’ kommunizálták a sok bótot. Akkor! A bótok falában meg a padozat alatt ott vót a rengeteg arany. Azt most viszi Rákosi az amérikás zsidóknak. Országot gyarapítanak belőle maguknak. A turbánosoktól megveszik a sivatagot, ahol az a regiment kőpiramis van.
– Mi lesz velünk a sok arany nélkül?
– Mi lenne? Meg fogunk dögleni. De az is lehet, hogy megússzuk. Az egész a Rócsik fiú miatt van.
– Milyen Rócsik? Liskánybokorba való?
– A bécsi, bankos Rócsiknak a fia. Me’ úgy vót, hogy a ménkű sok zsidó megy Boszniába, ott lesz nekik jó világuk. De a Rócsik fiú vadászott Rudolffal, Ferenc Jóska fiával. Este beszálltak a vadászházba, ahol Rudolf a szeretőjét tartotta. Vécsera Máriát, egy tót jányt. A Rócsik fiú altatót tett Rudolf italába, és a jánnyal hált. Mikor Rudolf ezt megtudta, éktelen haragra gerjedt. Coki neked, Bosznia! Az enyém lesz az! Ment is, hogy elfoglalja, de lelőtték a piszok szerbek. Ebből lett a háború.
– Az Ferenc Ferdinánd volt, nem Rudolf.
– Mondom: Rudolf! Mondom!
– Honnan szedte ezeket, mama?
– Tuggya mindenki. Csak nem monnyák. Félnek. Én nem félek. Már kilencvenöt vagyok.
A Boszniában 1914. június 28-án kibontakozó kacskaringós kis melodráma olyasfajta szerepet játszott a világtörténelemben, mint amikor egy darázscsípés arra bőszít egy halálos kórban szenvedő embert, hogy betegágyát elhagyva fogyatkozó napjait a fészek elpusztításának szentelje.
29. oldal (GABO, 2014)
Max Hastings: 1914 88% Európa lángba borul
Vuk Karadzic, a modern szerbhorvát irodalmi nyelv megteremtője és a híres nacionalista röpirat, az 1836-ban kiadott Srbi svi i svuda (Szerbek mind és mindenhol) szerzője ötmillió szerbről beszél, akik „szerb nyelven szólanak”, és szétszórtan élnek Boszniában, Hercegovinában, a Bánátban (Temesvár környékén), Bácskában, Horvátországban, Dalmáciában és az adriai partvidéken Trieszttől egészen Észak-Albániáig. Mindezen vidékeken természetesen akadnak olyanok – írja elsősorban a horvátokra utalva Karadzic –, „akik most még nem szívesen neveznék magukat szerbnek, de valószínűnek tűnik, hogy fokozatosan hozzászoknának”.
39. oldal (Utak Szarajevó felé)
Christopher Clark: Alvajárók 97% Hogyan menetelt Európa 1914-ben a háború felé
A magasból, az angyalok perspektívájából jól látni, mi volt Bosznia egykor. Szelíden merült alá a tenger csillogásában, mint egy szitokszó. A tükröződő nap fájdalmasan összehúzta a pupillámat, nem nézhettem tovább. Emlékszem, valamikor régen, az első tavaszi napon a Bascarsiján egy gazda bezárta a boltját, és kifüggesztett egy táblát: “Napsütés miatt zárva.” Ki is dolgozott volna az első tavaszi napon?
124. oldal
Nem akarom bekapcsolni a tévét, olvasni a mai újságokat. Mert ölnek és ölnek… Csecsenföldön, Boszniában… Afganisztánban… Elvesztem az eszem, romlik a látásom. A borzalom… megszokottá, sőt banálissá vált. Mi meg úgy megváltoztunk, hogy a képernyőn látható mai borzalomnak szörnyűbbnek kell lennie a tegnapinál. Különben már nem is rémisztő. Átléptünk egy határt.
292. oldal
A Nyugat megpróbálja visszafogni azt, hogy egyre többen rendelkezzenek tömegpusztító fegyverekkel, de maximum lassítani tudja a folyamatot, megállítani egészen bizonyosan nem.
Ugyanakkor kettős mércét alkalmaz saját elveinél is: demokráciát, de csak akkor, ha az nem iszlám fundamentalistákat juttat hatalomba, Irak és Irán ne fegyverkezzen, de Izrael megteheti ezt. Az emberi jogok problémát jelentenek Kínában, viszont Szaúd-Arábiában nem. Kuvaitot megvédjük, Boszniát habozunk megvédeni. Az egyetemes elvek így erodálódnak, foszlanak semmivé. A demokratizálási törekvések Ázsiában és az iszlám világban ütköztek legnagyobb akadályba (ld. a gazdaságilag prosperáló Szingapúrt vagy
Kínát, ahol kénytelen volt feladni elveit a Nyugat)
A boszniai kisvárosok és városok teli vannak mesékkel. Ezekben a legtöbbször kiagyalt mesékben a hihetetlen események látszata és gyakran koholt nevek álarca alatt a vidék, élő emberek és régesrég letűnt nemzedékek valóságos, de el nem ismert története rejtőzik. Ezek azok a keleti füllentések, amelyekről a török szólásmondás azt tartja, hogy „igazabbak minden igazságnál”.
60. oldal, A vezír elefántja
Ivo Andrić: Magyar Musztafa 82% Három elbeszélés a török világból
Ebben az időben, a XVII. század végén, Boszniában sokat énekeltek, beszéltek és suttogtak Magyarországról, amelyet a török katonaság több mint százéves megszállás után lassanként kezdett elhagyni. Sok boszniai földesúr, magyarországi uradalmát védelmezve, a visszavonulás harcai közt magyar földön hagyta csontjait. Úgy is lehetne mondani, hogy ezek voltak a szerencsésebbek, mert sok bosnyák földesúr, spahija, mindenét elveszítve, szegényen tért vissza boszniai hazájába, ahol a magyarországi nagy uradalmak terjedelme és gazdagsága után sovány föld, szűkös és nélkülöző élet várta őket. Mindennek távoli és gyönge visszhangja egészen idáig jutott, de senki sem gondolta, hogy ez az Ungaria, a dalok országa, közelebbi kapcsolatban lehet a kasaba valóságos, mindennapi életével. Pedig mégis így volt. A magyarországi török hadak visszavonulásával sok minden maradt a császárság határain kívül. Így többek között a kegyes alapítvány birtokai is, amelyek jövedelméből a višegradi karavánszerájt fönntartották.
A kasaba népe és az utasok, akik több mint száz éve használták, és már megszokták a pompás vendégfogadót, és soha nem is gondoltak arra, vajon miből tartják fönn, s hogyan keletkeztek, hol van forrásuk ezeknek a pénzeknek. Mindannyian csak használták a hant [karavánszerájt], mint termékeny és áldott, út menti gyümölcsfát, amely senkié és mindenkié; gépiesen használták a békesség a nagyvezér lelkének kifejezést, de nem gondoltak arra, hogy a nagyvezér már száz éve halott, s nem is kérdezték, ki őrzi, ki védelmezi most a szultán földjét és a kegyes alapítványokat. Ki is gondolhatta, hogy a világ dolgai ennyire függenek egymástól, és oly nagy távolságon át is ilyen közeli kapcsolatban vannak.
73-74. oldal
Ivo Andrić: Híd a Drinán 88% Višegradi krónika
Nem minden diófa egyforma, a legjobb a hercegovinai. Az, amelyik a kövön eredt meg, és nem sok vizet kapott, miközben megnőtt és fatörzzsé vastagodott. Lehet, hogy a boszniai diófa jó termést ad, de a lelke olyan, mint az az ember, aki mértéktelenül szórja a pénzt, zabál és vedel, nem érdekli az asszony meg az otthon, és idő előtt megöregszik. A fája könnyen korhad és nehezen szárad ki. De még ha megszárad is, törékeny lesz, nem guzlának való. Igazából semmire se való! Ha Augustot kérdezik, ő mindenkinek megmondhatja, hogy a hercegovinai diófánál jobb nincs!
521-522. oldal