!

Borrel Károly (Charles Borrel) személy

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 2. – Együtt
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 3. – Egyedül
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. – Útvesztő
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké

Idézetek

>!
Destinee

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Zsidák Gábor vagyok, Szent Johanná-s végzős diák, a 12/b-be járok. Ezt azoknak mondom, akik még életükben nem láttak vagy csak nem emlékeznek rám. Üdv, Gondos tanárnő! – vette ki a fél kezét a zsebéből, és intett a vörös hajú kémiatanárnak. Ez volt a beszédében az első alkalom, amikor az egész tornaterem egyszerre nevetett fel, de korántsem az utolsó. Gábor visszadugta a zsebébe a kezét, eléggé „stand up” stílusúra vette a figurát, és folytatta. – Tehát most, hogy tisztáztuk, pontosan ki vagyok, és sokak számára kiderült, hogy négy éve idejárok, megosztanék néhány gondolatot. Ne aggódjanak, nem magamról, az még engem sem érdekelne – mondta, nem kis derültséget keltve a nézők között. Kata a lelátó első sorában, Gábor szülei és nagymamája mellett büszkén figyelte és fotózta. – Emlékszem, amikor először beléptem az épületbe, frászt kaptam a Jeanne d'Arc-szobortól. Nem értettem, hogy miért ijesztgetik a diákokat egy ilyen régi, félelmetes darabbal. Aztán megpillantottam mellett az igazgatóhelyettest, aki vonalzóval a kezében bökdösött, és rájöttem, a szobor ebben az épületben a legkevésbé félelmetes dolog. És akkor még nem is jártam a kémialaborban… – mondta, a tömeg pedig ismét felnevetett, és Gábornak hatásszünetet kellett tartania, ugyanis a tapstól nem tudta folytatni. – Az osztályunkba lépve aztán elgondolkodtam, biztosan jó helyen járok-e, és emlékszem, egy pillanatra benéztem az a-sokhoz, hogy esetleg nem az-e az én termem. Szerencsémre nem, az ő társaságuk az elmúlt négy évben még nálam is unalmasabb volt, ami még engem is megdöbbentett, úgyhogy utólag is hálás vagyok, hogy nem velük jártam egy osztályba.
     – Hé, Zsidák vicces! – hajolt előre Ricsi.
     – Tényleg. Nagyon jókat mond – bólogatott Virág mosolyogva.
     – Úgyhogy b-s lettem – szólt újra a mikrofonba. – Hogy ez mit jelent ebben az iskolában? A lehető legrosszabbat és egyben persze a legjobbat is. Mondanám, hogy az első napokban csendben szemlélődtem, de ez az egész négy évemre jellemző. Viszont attól, hogy nem beszéltem sokat, még nagyon is részese voltam mindennek és megkaptam mindent. Hogy mit? – tárta szét a karját. – Hát, mindent. Az első pillanattól kezdve volt legjobb barátom, és bár szerintem egy bő fél évig abszolúte nem értettük egymást, Jacques-kal remekül kijöttem.
    Jacques büszkén bólogatott, és mosolyogva tapsolt.
     – Aztán ott van a barátnőm, akitől először rettegtem. Hogy miért? Nézzék meg – mutatott fel a lelátóra, ahol Kata rázkódó vállal, nevetve állt fel, és hullafehér arccal, fekete sminkkel fordult körbe, aprót hajolva, mintegy bemutatkozásképpen. – Ne ítéljenek elsőre, én is azt hittem, hogy majd Hollóra festett arccal kell vele szellemet idéznem, de persze erről szó sincs. Csak egyedi a stílusa. Engem megnyert. Aztán ott vannak a többiek is. Közéjük tartozom akkor is, ha néha nem vették észre, hogy hiányzom. Előbb-utóbb csak feltűnt valakinek… – pillantott Ricsire, aki nevetve bólogatott. – Renivel mindig is remekül megértettem magam – mutatott felém Gábor, mire az egész nézőtér egy emberként fordult felém. – Ott voltam, amikor meglátta Cortezt, a srácot, akiért az egész suli egyszerre sóhajtott fel minden egyes szünetben… – mondta. – És ott voltam, amikor Reni két és fél év után végre tett egy lépést. Hát, nem csodás? – kérdezte. Oké, ezúttal rajtam röhögött az egész tornaterem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is jól szórakoztam magamon. – Reni és Cortez, akik beállították a szenvedés, félreértés és bénázás minden csúcsát. Időnként már én is ott tartottam, hogy nem bírom tovább, fel kell szólalnom. Elképzelhetik, hogy ha ilyen drasztikus lépést terveztem, akkor mennyire súlyos volt a helyzet – mosolygott. – De végül minden megoldódott, és egyébként, aki nem tudná, együtt készülnek Párizsba, mert Reni okos, Cortezen meg majd jól fog állni a légitársaság uniformisa… – tette hozzá. A fejemet fogva nevettem, és az ujjaimmal szívet mutattam felé. – Szóval Szent Johanná-s lányok, készíthetitek a zsepiket és a „Ne hagyj itt minket!” táblákat, mert Cortez nemcsak foglalt, hanem el is ballag, viszont a tablóképen meghagyja az utókornak a mosolyát, lehet olvadozni a szünetekben – mondta, Cortez pedig lesütött szemmel röhögött. – Van nekünk még párosunk, például Ricsi és Virág. Ott ülnek – bökött Gábor feléjük. – A dühös raszta és a boldog hippi. Komolyan, amikor először megláttam Virágot, még depressziós emós volt, összeszedett magának valami pszichopata barátot, aztán jött Ricsi, fehér ló helyett robogón, kiütötte az emós gyereket, és megnyerte Virágot, aki ettől olyan boldog lett, hogy azóta is Woodstockban érzi magát.
    Óriási taps és füttykoncert közepette Gábor megvakarta az állát, és a tekintete megállapodott… Kingán.
     – Már említettem, hogy a Szent Johannában mindenki fél az igazgatóhelyettestől. Na, de van valaki, akitől még Máday igazgatóhelyettes asszony is tart egy kicsit, akár beismeri, akár nem. Igen, Kingáról beszélek – bólogatott körbe, mert a tornateremben halk duruzsolás vette kezdetét. Kinga elégedett mosollyal fonta össze a karját, Gábor pedig folytatta. – Természetesen Kingáról egy fél rossz szót sem tudnék mondani, és nem csak azért, mert félek tőle.
    Nevetve tapsoltam a többiekkel együtt, Gábor pedig várt, amíg elcsendesedik a tömeg. – Soha nem ismertem még Kingához hasonló embert. Ő fantasztikus lány, nemcsak őszinte, határozott és céltudatos, hanem igazi barát is. Sokszor mond olyat, amivel megbánt másokat, talán időnként észre sem veszi, de egy biztos. Mindig igaza van, és a szíve mélyén ezt mindenki tudja. Ő az a lány, aki elérte, hogy Dave felnézzen a Mac cuccaiból, legalább annyi időre, hogy egymásba zúgjanak, ő az, aki mindenkit helyre tett, legfőképpen Renit, őt, azt hiszem, pontosan két és fél millió alkalommal, és ha ő nem lett volna elég bátor ahhoz, hogy kimondja, ami gondol, talán Zsolti most nem tudna járni, csak gurulni…
     – Hőőő! – röhögött fel Zsolti, a kezében kalóriaszegény kekszet tartva, majd átgondolta a hallottakat, és megadóan bólintott, amolyan „jó, talán ez igaz” stílusban.
     – Zsoltit egyébként kétlem, hogy be kéne mutatnom bárkinek is. Millió hülyeség kitalálója, első számú „Máday-rajongó”, a „csoki”, „csokoládé” és hasonló, értelmetlen köszönések szabadalmaztatója és osztályunk oszlopos tagja. A közelében két dolgot biztosan megtalálunk. Valami kaját és Dave-et – mosolyodott el, és hagyta, hogy lecsendesedjen a taps. – Dave. Hm – tűnődött el Gábor. – Mit is mondhatnék róla? Á, inkább látogassák meg a weboldalát, jelöljék a közösségiken, kövessék a Twitteren, vagy hívják, éjjel-nappal elérhető, és egészen biztos, hogy talál megoldást a problémájukra – mutatta be mindenesünket, mire Dave az iPhone-jával a kezében körbefordult, és helyeslően bólogatott.
    Gábor türelmesen várt, hogy az alsóbb évesek és a rokonok, valamint a tanárok abbahagyják a nevetést, majd a mikrofonhoz hajolt.
     – Tisztázzunk valamit. Macu nem kínai, hanem japán. Hogy Okitsugu barátunk pontos származási helyét a mai napig nem tudja a fél osztályunk, ez részben Farkas tanárnő hibája – kereste meg a tekintetével a vörös arccal pironkodó föcitanárt. – Tanárnő! Most komolyan! Nyáron tartson egy-két utókorrepetálást, ne engedje Virágot el úgy, hogy keveri Japánt és Kínát, Egert és Visegrádot, Líbiát és Libanont… Vagy talán az lenne legjobb, ha Virágot egyáltalán nem engednék el – fejezte be. Virág hangosan nevetgélve szórakozott saját magán, mi pedig valamennyien hangos tapsolásba kezdtünk. – Na, jó – tette fel a kezét Gábor. – Csak vicceltem. Virágot várja Szombathely, akkor is, ha fogalma sincs arról, merre van. Művészlélek, majd vigyáz rá Ricsi meg a rockerek – mutatott Andris és Robi felé. – Igen, ők lennének azok. Andris és Robi osztályunk rockerei, szétválaszthatatlanok, elvetemültek és mindketten teljesen őrültek. Viszont – tette fel a kezét, „még nem végeztem” mozdulattal. – elképesztően jó barátok. Ez egyébként az egész osztályunkra jellemző, például szinte soha nem veszekedtünk, irigykedtünk vagy kétszínűsködtünk, sőt, amink volt, azt szívesen bedobtuk a közösbe. Házik, uzsonna, Edina – sorolta, és kész.
    Az egész iskola füttyögve és röhögve zendült fel, Edina pedig lángvörös arccal ült a helyén, és megpróbált elbújni a kezében tartott virágcsokor mögé. – Nyugi, Dina, ez csak vicc volt – szólt le rá Gábor. – Vagy mégsem? – tűnődött el a szemöldökét ráncolva, és hatásszünetet tartott, mert a nevetés elnyomta a hangját. – Hát, így voltunk mi, tizenketten, plusz-mínusz egy, mert ugye, a négy számjegyű IQ-val rendelkező Neményit időközben elveszítettük, ami legalább egy osztálytársunkat mélyen érintett, és tízet pedig megkönnyebbüléssel töltött el… – mosolygott. – Érdekes, és azt hiszem, a magunk módján utánozhatatlan társaság voltunk, rengeteg vicces és boldog pillanatot éltünk át együtt, de ez a négy év nemcsak erről szólt. Hanem az összetartásról és a barátságról is. Mindannyian hallgattunk, amikor faggattak minket egy-egy balhéval kapcsolatban. Egy emberként szurkoltunk egymásért a versenyeken, javításokkor, pótvizsgán. Betegség, sérülés… Ott voltunk, hogy támogassuk egymást. Ha történt valami rossz velünk, nem maradtunk teljesen egyedül akkor sem, ha például arra vágytunk volna. nem tágítottunk egymás mellől – váltott kissé komolyabb témára Gábor, mi pedig valamennyien elgondolkoztunk a hallottakon. Cortez nagymamája, Virág--Dorián-affér, Gábor nagypapája, az ofő kórházba kerülése, Jacques pályaválasztása… Mind-mind olyan szituáció, amiben mindannyian részt vettünk valamilyen formában. – Eltelt a négy év, talán gyorsabban, mint szerettük volna – folytatta. – De remélem, hogy tanáraink sokáig emlékezni fognak ránk. Vladár tanár úr bizonyára hiányolni fogja a csütörtök reggeleket, feledhetetlen órák voltak. Kardos tanár úr, a ballagásunk után talán minden beszedett dolgozatán rajta lesz a diák neve, ha mégsem, akkor Cortez tovább kísérti… Gondos tanárnő, biztosíthatom, hogy a kémialaborban mostantól jól fog járni az óra. Farkas tanárnő és Baranyai tanárnő, utólag is elnézést, amiért időnként nehezen bírtak velünk, és hogy lenyúltuk a csontvázat. De visszahoztuk! Tölgyessy tanár úr, remélem, miután kikerülünk innen, sikerül feltörhetetlen wifit varázsolni a suli hálózatához. Ez így túl egyszerű volt. Szekeres tanár úr és Korponay tanárnő, feledhetetlen tesiórákat töltöttünk együtt, igaz, mi, fiúk, négy évig fociztunk, de lányok óráit figyelve megállapíthattuk, ők helyettünk is tornáztak… – mondta Gábor, mi pedig valamennyien elhúztuk a szánkat, mert eszünkbe jutott a rengeteg gimnasztika. – Mr. O’Realy! – fordult az angoltanárunk felé. – Nem is tudom, hogy mondjam el. Ez egy francia tagozatos iskola, így a nyelvi előadóban hallgatott angol párbeszédek hetven-nyolcvan százalékát egyáltalán nem értettük – vallotta be, a tanár pedig, aki britként természetesen kedveli a humor ezen fajtáját, tapsolva nevetett. – Drága Barka tanárnő! Még előttünk az érettségi, így csak annyit mondok, köszönet a rengeteg diktálásért, összeszámoltam, kilencedik óta tizenegy spirálfüzetem telt be, és nem írok nagy betűvel. Khm… Köszönjük az okítást! – fogalmazta meg finoman a véleményét a maratoni diktálásokról. – Borrel igazgató úr, köszönjük, hogy ilyen nagyszerű iskolát igazgat, egy élmény volt idejárni – fordult a diri felé. – Haller tanár úr! Köszönjük, hogy türelemmel, még több türelemmel és annál is nagyobb türelemmel viselt el minket, nem kívánhat az ember jobb osztályfőnököt önnél. Hálásan köszönünk mindent, és tudjuk, hogy még mindig rengeteg megbeszélnivalónk akadna, de sajnos már nem lesz rá alkalom. Bárcsak még lenne – mondta Gábor, és az ofő megtörölte a szemét. Őt nem nehéz meghatni, eléggé a szívéhez nőttünk. Gábor széttárt karral fordult az utolsó, szándékosan a végére hagyott pedagógus felé.
     – Máday igazgatóhelyettes asszony! – nézett rá, Máday pedig felvont szemöldökkel, amolyan „na, halljam, ne kímélj” pillantással várta, mi lesz ebből. – Önnek csak köszönjük. Hogy mit? Például, hogy részesei lehettünk valami jónak, valami emlékezetesnek, valami összetartónak és építőnek, valami olyannak, amiben mindenki ugyanúgy számít, amiben nincsenek kivételek, ami mindenkinek ugyanúgy szól és ugyanazt jelenti. És hogy ez mi? Az egész Szent Johanna gimi – fejezte be, majd meghajolt.

255-260. oldal, Május 4., péntek, 8/2. (Ciceró, 2013)

3 hozzászólás
>!
renata8721

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Jól van, jó – bólintott Ricsi, a teremben pedig tapsvihar tört ki. Ricsi felült a tanári asztalra (!) úgy, hogy velünk szemben legyen, és az ölébe ejtette összekulcsolt kezét. – Egy csomóan kérdeztétek kilencedikben, hogy engem miért átvettek, és miért nem felvettek ide…
     – Mert előkészítős voltál – üvöltötte be Andris.
     – Mert meglógtál otthonról – osztotta meg a „tutibiztos infóját” Robi.
     – Mert az idegenlégióban voltál, nem? – kérdezte Gábor, mire mindenki kérdőn nézett rá. – Legalábbis nekem ezt mondták – tűnődött. – De ki volt az a hülye? És én eddig miért nem gondolkoztam ezen? – motyogott, Ricsi pedig elismerően bólintott.
     – Bírom az urban legendseket. De nem nyert. Igazából annyi a szitu, hogy nyolcadik után elmentem egy gimibe, ahol volt egy-két balhém, meg gyíkok voltak a tanárok, ki akartak csapni, aztán év végén meghúztak négyből. Úgyhogy mindenképp buktam, évet kellett ismételni. Akkor anyám úgy döntött, hogy újrajárom a kilencediket, de máshol… – mesélte, mi pedig visszafojtott lélegzettel hallgattuk a sztorit. – Anyám választott nekem egy sulit. Ehhez hozzátenném, hogy anyám neve, khm… Borrel – mondta ki. A teremre pedig ráült a döbbent csend.
     – Uramisten! – szólalt meg elsőként Zsolti. – Borrel az anyád? Borrel nőőőő???? – ordította, mire mindenki susogni kezdett, Ricsi pedig hátrahőkölt.
     – Mi van? Nem! Hülye! Anyám Borrel Katalin. Borrel húga – mondta ki, én pedig összeszorított fogakkal bólintottam.
     – Akkor most Borrel nem transz… trav… most akkor nem nő? – próbálkozott Andris.
     – Idióta! – szólt rá Kinga. – Persze hogy nem! Ricsi anyukája az igazgatónk testvére.

278-279. oldal, Március 9., péntek, 8/1. (Ciceró, 2013)

>!
Doresz

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Hát, nem! Jobb, ha tudjátok, dobni fogom Andrist, és azzal fogok járni, akivel még soha, senkinek nem sikerült! – dühöngött.
     – Borell igazgató úr? – kérdezte Kinga.

306. oldal, Október 25., kedd (Ciceró, 2012)

2 hozzászólás
>!
Zsumzsum

    A lírai dal után Cortez úgy döntött, valami klasszikus „megénekeltetős” számmal lepi meg a közönségét, a Living Next Door to Alice következett, aminek a beüvöltős részét azok is hamar megtanulták, akik még sosem hallották. ☺ Máday Borrel igazgató úrral együtt elégedetten sétált körbe az udvaron, a Szent Johanna-piacot felügyelve, és bár picit furcsállották, hogy jó néhány diákon a tanári kar tagjairól készült póló virít, általánosságban mindent rendben találtak. Végül érdeklődve megálltak a Cortez körül törökülésben ülő, hatalmas tömeg mellett, és az előadást figyelték.
     – Nagyszerű ötlet, a tanulók együtt énekelgetnek az udvaron – biccentett Borrel elismerően.
     – „'Cause for twenty-four years I've been living next door to Alice” – énekelte Cortez, az igazgató pedig a dallamra tapsolni kezdett. Aztán Cortez szünetet tartott, hogy a diákok énekelhessenek. Khm. Ezt:
     – Alice? but who te f*uck is Alice? – üvöltötték egyszerre, mire Borrelnek összeszaladt a szemöldöke, Máday meg eltorzult arccal meredt Cortezre.
     – Antai-Kelemen!!! – ordította, és az udvaron mindenki felénk fordult. Huppsz. ☺

82. oldal, Április 13., péntek, 8/2. (Ciceró, 2013)

>!
elle

    (…) Borrel igazgató úr mikulásjelmezben lépett be a terembe.
     – Ho-ho-ho – köszöntött minket vidáman a „télapó”.
     – Csókolom! – tapsolt Virág lelkesen, mi, többiek meg vigyorogva néztük az igazgatónkat.
     – Itt a Tré apó – ordította Robi.
     – Jók voltatok idén? – kérdezte Borrel.
     – Fél panasz nem érkezett ránk – bólogatott Zsolti komolyan.

441-442. oldal, December 6., kedd (Ciceró, 2012)

>!
Vikiwi

     – Gyerekeeek! – lépett be Haller. – Ez nem vicces. Máday igazgatóhelyettes asszony szörnyen dühös.
     – És Borrel? – kérdezte Zsolti.
     – Hmm… Az igazgató úr szereti ezt a dalt – tűnődött, mire mindenki felröhögött.

181. oldal, Február 16., csütörtök, 8/1. (Ciceró, 2013)

Hirdetés
>!
vadnarancs

     (…) Borrel, Kardos, Haller, Vladár és Durand várt rám.
     – Dumbledore-t nem várjuk meg? – kérdeztem.
     – Rentai, mondtam már, ne erőltesd a humort – motyogta Vladár.

120. oldal, Január 30., hétfő, 8/1. (Ciceró, 2013)

>!
Zofié

Aztán a képernyőről szinte kilökték az igazgatót, és ijesztően közelről (még én is hátrahőköltem) megjelent Máday feje, aki szigorú arccal kiselőadást tartott a házirend bővítéséről.
     – Huh, még jó, hogy nem 3D-ben néztük. Szörnyethaltam volna – közölte Dave, amikor a tévé képernyője elsötétedett.

24. oldal, Szeptember 1., kedd (Ciceró, 2010)

>!
FreeAngel

Az évzáró egyébként hamar véget ért, a diri elmondta, hogy milyen remek évet zárunk meg hogy reméli, a jövő tanév is hasonlóan klassz lesz, meg ilyenek. (…) Aztán Borrel pár szóban elbúcsúzott egy tizedikes fiútól, aki jövőre már nem jár a Szent Johannába, mert a szüleivel Kanadába költözik. A helyére felvesznek valaki mást.
     – Hű, remélem, egy vámpírt! – suttogta Virág, teljes Twilight -lázban égve. Arnold unottan áthajolt előttem, és Virágra meredt.
     – Az érdekes lenne, tekintettel arra, hogy a vámpírok éjszakai lények.
     – Nem – rázta meg a fejét Virág.
     – De – sóhajtotta Arnold, végül megunta, és felém fordult. – Reni, segítenél?
     – Cortez elment, és el sem köszönhettem tőle – motyogtam.
     – Igazad van, ezzel segítettél – fonta össze a karját maga előtt, és unottan hátradőlt.

381. oldal, Június 12., péntek VAKÁCIÓ! (Ciceró, 2010)

>!
Anett_

Borrel igazgató úr mondott egy rövid beszédet, aztán következett a színdarab. Minden erőmmel azon voltam, hogy odafigyeljek, de nehezen ment, ugyanis az előttünk lévő sorban Ricsiék folyamatosan hülyültek. Először Dave vette elő a telefonját, és valami filmet nézett rajta, Ricsi és Cortez a zenelejátszójukat nyomkodták, Zsolti pedig a büfében vásárolt egész zacskó robbanós cukorkát szórta a szájába, amitől annyira pezsgett és csattogott a feje, hogy mi is tisztán hallottuk.

214. oldal, Október 22., szerda (Ciceró, 2010)